John Marston élete éles fordulatot vett, amikor egy rablás alkalmával társai hátrahagyták őt halálos sérülésével. Az elvetemült rablóbanda vezérből, törődő, tisztes családapa vált, egy farmon élve mindennapjait, hogy verejtékes munkájával előteremtse azt, amivel családját képes fenntartani. Ám a múltat nem lehet lezárni és annak bosszúja örökké ott kísért, mely két szövetségi rendőr képében köszönt be egy napon.
Marston családját túszul ejtik, és számára nem marad más választás, minthogy egykori bandavezér társait felkutassa a terebélyes prérin, keresztül a vadnyugat legelvetemültebb vidékein, át Mexikón, hogy sorra levadászva őket, visszaszerezze szeretteit.
A vadnyugatot leginkább a lovag középkorhoz tudnám hasonlítani, mely hasonló módon ad a romantika stílusának táptalajt. Egyikről sem rendelkezünk olyan széles ismeretekkel, hogy ne írhatnánk át kissé, esetleg komoly mértékben a világát ahhoz, hogy egy, az érzelmek húrjain folytonosan muzsikáló terebélyes kalandot kerekítsünk köréje, mely egy mesés világba képes elkalauzolni az embert. Nincs ez másképp a Red Dead Redemption esetében sem, amikor a vadnyugatot különösen erőszakos és kegyetlen világként tárja elénk, ugyanakkor a prérik végtelenje által nyújtott szabadsággal próbálja idealizálni azt.
Érdekes példát képvisel erre Karl May, aki soha nem járt a vadnyugaton, történetei mind a fikció szüleménye és csupán ismerőseinek elbeszélésein alapszanak részletes leírásai, míg Old Shatterhand személyét az etnológus Xantus Jánosról mintázta. Ennek ellenére mégis mily élettel teli kalandokban lehet részünk amennyiben kezünkbe vesszük regényeinek bármelyikét és tehetünk távoli utazást egy messzi, színes, érzelmekkel teli vidékre, ami bárkiben képes felkelteni a vágyat, hogy saját szemével tekintse meg azt.
Amennyiben le kívánjuk rántani a leplet, az igazság sokszor lényegesen póriasabb, mint azt legracionálisabb pillanatainkban mernénk képzelni. A vadnyugat közel sem volt oly erőszakos és könyörtelen, mint azt a filmek és regények előszeretettel tárják elénk, főleg nem abban a XX. század elejei években, amikor a Red Dead Redemption játszódik. A legnevesebb banditák nevéhez - akiket az irodalom és filmkultúra alaposan kiszínezett -, mint Jesse James vagy Henry McCarty alias Billy the Kid, oly csekély számú gyilkosság és bűncselekmény kapcsolódik, hogy a mai, jóval könyörtelenebb világban a sajtó nem is foglalkozna velük. Billy nevéhez szám szerint mindössze 4 emberölés kapcsolható, ebből is kettőt szökése során követett el. A jelenkori Egyesült Államokban, egy ámokfutó minimum kétszeresét követi el, sőt, manapság a sorozatgyilkosi titulus is feljebb kezdődik, és ezekből minden hétre kijut legalább egy.
A western filmek legkedveltebb jelenete a párbaj sem igazán a vadnyugathoz kötődik, mivel azt Európából cipelték át. Kontinensünkön a nyugati világ arisztokratái közt mindennaposnak számítottak a tiltott párbajok, kardok és lőfegyverek által, mely során becsületüket kívánták megőrizni, és ez akár kirobbanhatott a legcsekélyebb olyan sértésre is, mely mára semmi nemű értékkel nem rendelkezik.
Elöljáróban csupán ennyit szerettem volna hozzáfűzni történelmi háttérként, mivel a RDR története során is ezzel az igen erősen eltúlzott erőszakos világgal találkoztam, mely sarkítás a játék egyik legerősebb negatívumaként maradt meg számomra, tehát érthető most már, hogy miként kevertem ide egy rögtönzött történelem leckét. Ezt a fajta sarkítást nem a Gunhoz hasonló idealizált módon, az erőszakot legalizálva teszi meg, hanem egy túlzottan is komor hangvitellel, mely igen keserű szájízt keltett bennem, mivel a játékot elindítva egy lenyűgöző látvánnyal (tényleg elképesztő grafikai kidolgozottsággal rendelkezik a program, a tájak szinte lemásznak a képernyőről) ellátott világba léphetünk be, ahol terebélyes méretet öltő, a Rockstar csapatától megszokott szabadságot nyerjük el, melynek során a legváltozatosabb vidékeket járhatjuk be (USA déli államai, Mexikó, melyek között a kaktuszos sivatagok mellett, zöldellő erdők, prérik, sziklás vidékek, és hófödte hegycsúcsokon egyaránt átnyargalhatunk), hogy kedvünkre vadásszunk, gyűjtögessünk növényeket, vagy kutassuk fel a gondosan elrejtett kincseket, ám újra és újra árnyékot vet rá a felbukkanó, már túlságosan is nyersnek mondható brutalitás, nyomasztó légkörrel meghintve, ami elvadítja a korábban megismert és kedvelt western világtól.
A tartalom természetesen egy fő küldetésvonal köré épül, mely John Marston történetét meséli el, hogy miként kutatja végig a déli államokat és Mexikó északi területeit egykori bandatársai után, melynek egy igen komoly hibája van, az pedig a vontatottság. Valami hihetetlen módon van elcsépelve a történet, mely alig-alig tartalmaz előremozdulásokat és érdekfeszítő eseményeket, míg a poénok száma is a mélységbe zuhan (de ami van, az legalább üt rendesen), viszont annál méretesebb a drámai tartalom. Mindig szívesen látok komoly, érett történeteket játékokban, ám véleményem szerint ez a fajta letargikus, drámai megközelítés, egyáltalán nem áll jól egy sandbox western játék számára, legalábbis én mást vártam.
Maguk a küldetések sem mutatnak széles változatosságot. A fantázia igen erős táptalajt nyerhetett volna a vadnyugat által, ám ez cseppet sem valósult meg. Érdemes szembe állítani az előző generációs, a western téma parlagon heverését megtörő Gunnal, mely egy pár évvel korábbi korszakban játszódva, a leginkább érdekfeszítő indián regényekből merített ihletet és nyújtott kiváló, korábban nem tapasztalt szórakozást. Ez a játék tartalmilag jócskán alulmarad az RDR-el szemben, mégis intenzívebb élménnyel rendelkezik a változatos és különösen jól megtervezett küldetéseknek köszönhetően (melyeket Karl May és Cooper regényeiből merítettek), míg a teszt alanyában sorozatos ismétlődéseket tapasztalhatunk az érdektelen történet és feladatok mellett, és a fantázia csupán apró momentumokban ütközik ki.
Más a helyzet a történeti vonalon kívül. Úgy gondolom itt vár ránk az igazi kaland, mely elvarázsol bennünket a sokak által kedvelt világba, ahol szabadon nyargalva a prérin vadászhatunk kedvünkre (akár a lenyúzott bundákért, vagy a challengeket teljesítve), növényeket gyűjtögethetünk, fejvadász küldetéseket teljesíthetünk, lovakat lasszózhatunk meg és törhetjük be őket, furcsa alakoknak teljesíthetünk küldetéseket, párbajokat vívhatunk, térképek alapján kereshetünk kincset, vagy éjszakánként a város biztonságára ügyelhetünk, miközben a szalonokban Black Jack, Poker és kocka játék vár bennünket, de a települések közelében akár szkanderezhetünk, patkót dobálhatunk, vagy ott van az ügyességi késjáték, a pengével az újjak között kocogtatva az asztalt.
Maga a világ valami elképesztő módon élettel teli és messze lekörözi a GTA sorozat megoldásait. Utazásaink során számtalan véletlenszerűen generált eseménybe botlunk, ahol vagy egy ellopott szekeret kell visszaszereznünk, szökött fegyenceket vagy tolvajt elkapnunk, esetleg különféle kihívásokban vehetünk részt, lovas kocsikat menthetünk meg a banditák karmai közül, vagy elrabolt nőket szabadíthatunk ki a fogságból, amellett, hogy elrejtett banda búvóhelyekre bukkanva, kifüstölhetjük őket. A számtalan városban fellelhető üzletek polcai pedig roskadásig vannak különféle megvásárolható termékekkel, maguk a települések pedig jóval élettel telibbek és méretesebbek, mint azt korábban a Gunban láthattuk, de jelen vannak közlekedési eszközük is, mint a vadnyugatot átszelő vasút, vagy a gyors közlekedést biztosító hintók. Egyedül egyfajta XP rendszert hiányoltam, egy fejlődő karaktert, aminek képességeit mi alakíthattuk volna ki, vagy ha mást nem, hát a Gunhoz hasonló megvásárolható upgradeket.
A lőfegyverek között számtalan pisztoly, puska, shotgun változatát megtalálhatjuk, egyedül az íjat hiányoltam az igen széles skálából, de van helyette dinamitunk, molotov koktél és elhajítható kés, a kiválóan kidolgozott lasszózásról és gúzsbakötésről már nem is beszélve, ami önmagában óriási erőt képvisel, főleg, hogy számtalan marhulásra ad lehetőséget. Mind a történetben, mind pedig a mellékküldetésekkel és minden egyéb tevékenységeink során, két féle értékrendszeren fogunk pontokat szerezni, az egyik a becsületünket, másik pedig hírnevünket fogja mutatni.
A Honor mérce jól tükrözi, hogy pozitív és negatív karaktert is alakíthatunk, magunk döntve, hogy a vadnyugat legelvetemültebb gazfickójává lépve elő tevékenykedünk, vagy pedig a préri igazságosztójának szerepét öltjük magunkra. Amennyiben a bűn útját választanánk, számolnunk kell azzal, hogy minden törvénysértő cselekedetünk fejpénzt von maga után, valamint a helyi hatóságok is üldözőbe vesznek bennünket, akiket sajnos könnyűszerrel le lehet rázni, vagy eltenni láb alól, ám soha nem leszünk biztonságban a későbbiekben, mivel a fejvadászok hamar kiszimatolják hollétünket, ami ellen vagy egy bocsánatkérő levéllel, vagy pedig a vérdíjunk kifizetésével védekezhetünk. A Fame elnevezés szintúgy adja magát. Akár rosszat, akár jót cselekszünk, minden cselekedetünk után bizonyos mértékben növekedni fog a mérce, hogy szép lassan a legtávolabbi zugban is ránk ismernek az emberek, és Honor értékünktől függően bánnak velünk.
A játék főtörténetén kívül álló része egy teljesen más képet mutat és alaposan feltornázza a történet hiányosságait, felélénkítve az emberben a vadnyugat által nyújtott érzelmeket. Az állandó napszak és időjárás váltakozásoknak köszönhetően pedig tényleg úgy érezhetjük magunkat, minta a préri vadonjában tengetnénk napjainkat, mígnem egy-egy bug kizökkent bennünket. Igen, sajnálatos módon ezekből is akad bőven. Vagy egy elhalálozás során fagy le a program, vagy egy láda nyitáskor, de megtörténhet akár a lóra pattanás során is, de előfordulhat az akció gombok eltűnése is, ami megfoszt bennünket bármilyen cselekvéstől, amellett hogy számtalan apró, ám annál idegesítőbb hiba van jelen, mint a szemünk láttára történő töltés, elhalálozás esetén a teljesített és mentett küldetést elölről kezdése vagy a vadászat során a célpontot olyan pontra helyezi a program, ahol kilőve azt, a tetem nem elérhető pontra zuhan. A legidegesítőbbnek azt találtam, amikor a lovat füttyszóval magunkhoz hívva, a jószág messze elkerül bennünket, sőt, ha feléje igyekszünk, még tovább is menekül előlünk. Ez az apró momentum az akció részeknél roppant idegesítő tud lenni és instant halálhoz vezet a legtöbb esetben, mivel az automatikusan töltődő energia mennyiségünk csekély, újratöltéshez pedig a Back gombbal kell belépnünk a hátizsákba, hogy ott válasszuk ki a gyógyszert. Számtalan alkalommal van, hogy jelentős túlerővel kell szembeszállnunk, és ilyenkor egy óvatlan pillanat is elegendő az elhalálozáshoz, nem hogy egy ló, ami menekül előlünk, miközben vállunkon egy elfogott banditát cipelünk védtelenül. Azért nem kell elkeseredni, mert vannak mulatságos pillanatok is, amikor lovunk lábmozgatás nélkül úgy siklik, mintha egy sínpáron csúszna, majd hirtelen oldalára fordulva megdöglik. Ami a legérthetetlenebb, hogy a vízbe merülés vagy esés azonnali halállal jár, ezzel visszaugorva az időben a 2002-es GTA:Vice City-hez.
Az irányítást roppant ügyesen és kézre állóan oldották meg, ám itt is akad olyan gikszer, amire legyintene az ember, ha nem az életébe kerülne. A fegyverelővétel sebesen megoldható, a választáshoz pedig egy nagyon jól átlátható és gyors menü áll rendelkezésre, ám érthetetlen, hogy az előrántott fegyvert, miért kell pár pillanat elteltével automatikusan eltenni a karakternek és miért nem tartható az kézben. A történet küldetései során ezt kiküszöbölték, de azon kívüli eseményeknél állandóan elő-elő kell rángatni a pisztolyt, mely ismét időveszteséghez juttat bennünket, ami nem a legegészségesebb dolog, amikor 4 ellenféllel ront ránk (a Back gombra helyezett inventory-ból előrántható gyógyszerrel megtoldva). A célzás automatikus módon működik, amennyiben az ellenfél irányába rántjuk elő gyilkoló eszközünket, ám ez sem hibátlanul működik, pontatlan, van, hogy többször rá kell állni egy ellenfélre, hogy befogja, majd ennek meglétével nem válthatunk a célszemélyek között, mint a GTA-kban. Kár, hogy az irányítás terén egyedül a lasszózást oldották meg ügyesebben, valamint a fedezék használatot (amin még bőven lett volna mit csiszolni) és nincs semmi más, ami újdonságot képviselne vagy bármit is jobban csinálna, mint vetélytársa, ahol korábban már láthattuk az ezúttal Dead Eye-ra keresztelt időlassításos célzást is. Maga a lovaglás mechanikája szintén hasonlóra sikeredett, ám itt jóval több időbe fog telni mire a játékos ráérez a megfelelő kezelésre. Viszont van jó pár dolog, amit jelentősen jobban teljesít, mint elődje, és ezek igazán fontos és a játék egyik legerősebb részét képviselő tartalmak, mint a tökélyre csiszolt vadászat, vagy a sokkal jobban kivitelezett fejvadászat, mely utóbbin még mindig lehetne mit alakítani. Ilyen módon szembe állítva a két játékot lényegesen komolyabb értéket képvisel az RDR, az olyan jelentős elmeivel, mint a random generált események, párbajok, kincskeresés, gyűjtögetés és bankrablás, a temérdek egyéb opció mellett. A Gun remek alapját szépen feltöltötték minőségi tartalommal, csak míg előbbinek története és annak küldetései képezték az erősségét, addig utóbbinak a világában rejtőzik. Érdekes ellentét, jó lenne látni a kettőt egybegyúrva. Korábban ez merült fel bennem az Alan Wake és Deadly Premonition esetében is.
A különféle hangeffektekre szintén egy jelző illeszthető, azt pedig az élettel teliség, legyen szó vadállatok üvöltéséről vagy a fegyverek elsütéséről, a szinkron pedig jobb nem is lehetne. A zenei aláfestés pedig fülbizsergetően dallamos western vonulatot képvisel, komoly mértékben emelve a játék hangulati szintjét, ám sajnálatos módon nincsenek jelen olyan komolyabb alkotások, mint a Gun esetében, mely a préri által nyújtott érzelmeket felfokozta volna. A marhahajcsárkodás örök emlékezetes pillanatot képvisel a Gun esetében, amint a naplemente irányába terelve a csordát dallamos muzsika csendült fel, míg az RDR esetében ilyen pillanatok nem igazán ragadhatóak meg az akció jelenetek kivételével. Azt hiszem az egész játékról elmondható, hogy a készítők nem voltak képesek beleültetni a pillanat élményét, mely a riválisban oly jól lett kivitelezve, és ez ismételten a fantáziai fogyatékosságra utal.
Az a fajta szabadság és tartalommennyiség, melyet ebben a világban nyújtani képes a játék, arra készteti az embert, hogy túltegye magát ezeken az olykor idegtépő momentumokon, hisz egy teljesen másfajta hangulatú játékot nyerünk, mint a főtörténeti szál során, mely utóbbi csépeltsége ellenére rövidnek is mondható (sandbox játék esetében) a maga 15 órájával, bár elnéztem volna számára rövidebb, ám érdekesebb vonulatot. Félreértés ne essék, mert nem önmagában a drámai stílussal van a probléma, hanem a repetitív, gyakran fantáziátlan küldetésekkel és érdektelen sztorival, mely igen rövid pillanatokra képes felkelteni az emberben az érdeklődést, annak ellenére, hogy még értelmetlen dolgokkal is alaposan meg van tűzdelve, amiknél már alaposan kiütközik, hogy csupán az elnyújtásra játszanak az írók. Összességében akár 50 órába is beletelhet, mire mindent felkutatunk a terebélyes térképen és 100%-ra megoldjuk azokat. Erre alapos késztetést fog jelenteni a játék által nyújtott elképesztően változatos és látványos világ, melynek benyargalása önmagában jelentős értéket képvisel. Ezen részét letudva még multiplayer lehetőség is rendelkezésre áll, ahol a banditák és törvénytisztelők csaphatnak össze egymással különféle célok érdekében.
Azt hiszem sokat írtam arról, hogy mi nem jó a Red Dead Redemtionben, annak ellenére, hogy egy nagyon jó játékról van szó, de ezzel az volt a célom, hogy alátámasszam véleményem, miszerint a téma kiaknázatlansága végett, alaposan túl lett értékelve a játék a szaksajtó által. Nemrégiben olvastam, hogy az Edge magazin utólagosan megbánta, hogy nem 10 ponttal értékelte a játékot, én viszont sokat tépelődtem azon, hogy mégis melyik számérték lenne a legkifejezőbb rá, hogy olyat biggyesszek a teszt végére, amit semmiképpen sem bánok meg utólag.
Nos, a Rockstarnak volt egy Red Dead Revolverre keresztelt előző generációs próbálkozása a témában, kötött pályás TPS formában, ehhez képest óriásit ugrott az RDR, amit semmiképpen sem lehet figyelmen kívül hagyni, ám a Gun nevezetű riválist sem, mint hogy a más stílusú sandbox alkotások is viszonyítási alapot képeznek. Kicsit olyan érzésem van, mint az Alan Wake-kel kapcsolatban, hasonló csalódást okozott, annak ellenére, hogy mind kettőjük remek játék, ám Alan nyolcasa erős, míg az RDR-é gyenge, alá is húznám legszívesebben. Mégis e pontérték felé hajlottam, igyekezvén objektíven figyelembe venni mindent, hisz a játék nagyobb részét jelentő szabad cselekvés óriási potenciállal rendelkezik, egy olyan élménnyel, melyet nem szabad kihagyni a sandbox és western műfaj kedvelőinek, ám számolni kell a temérdek buggal.
Egy érdektelen, elnyújtott történet, mely mégis szép drámai momentummá csúcsosodik ki miután letudtuk a fantáziátlan, ismétlődő küldetéseket. Ennél lényegesen többet nyújt a játék jelentős tartalmát képviselő számtalan mellékküldetés és tevékenység, mely ténylegesen egy káprázatos és terebélyes szabad világba vezérli el a játékost. Ha a történeti szál is ilyenre sikerült volna, akkor lenne tökéletes a Red Dead Redemption, de mivel ez nem így van, és még számos bug is megkeseríti az embert, így csupán egy nagyon jó játékot tisztelhetünk személyében, ami egyedülálló élményeket képes nyújtani.
8 pont
Műfaj: külső nézetes western sandbox Megjelenés éve: 2010. (Xbox 360, PlayStation 3) Fejlesztő: Rockstar San Diego Kiadó: Rockstar Games
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése