Mozgókép - Doom: Annihilation kritika

Ez lesz a végzeted.

Aki megtekintette a Doom: Annihilation előzetesét, abban egy cseppnyi kétely sem maradhatott afelől, hogy valami vér gagyi feldolgozás érkezik ismételten - az id Software azonnal el is határolódott a filmtől -, mégis meglepő módon a marketing fordítva sült el, mint szokott lenni, és maga a film jobbra sikerült, mint azt a trailere sejtette még a naivabbak számára is, de még mielőtt bárki is beleélné magát, továbbra sem egy érdemleges műről van szó, így jobb elkerülni, mint az időt fecsérelni a társaságával.

Kizárólag azok számára ajánlott, akikben leküzdhetetlen az érdeklődés és nyitottan állnak hozzá, én a lehető legrosszabbal számoltam és így lett egy pozitív csalódás, ami azt jelenti, hogy a játékok nagy rajongójaként értékelem az „éppen hogy nézhető” kategóriára. Az alapfelállást szerintem senkinek sem kell ecsetelni, mert ’93-óta ugyanaz az egy mondatos lemez pörög, miszerint balul sül el a teleport kísérlet a Marson, így démonok érkeznek vendégségbe, ez most sincs másképp, és a kolóniának ellátást szállító kommandós különítményt meglepetés fogadja (ezek szerint egyedül ők nem játszottak egy epizóddal sem) a landolást követően.

Hamarjában felmérhető, hogy a forgatókönyv olyan részletekkel nem bíbelődött, mint a karakterek - egy kaptafa, jellegtelen figura mindenki a főhőssel együtt -, a szövegkönyv - minősíthetetlenül alacsony színvonalú párbeszédek és olcsó poénok -, a cselekmény - azt már el is meséltem -, így valami meglepetés csavar már szóba se jöhet, hogy ha a sztoriban nem is, de az eseményekbe némi színt vitt volna bármi nemű fordulat, így a landolást követően a ’93-as Doomguy szintjén mozgó karakterek megindulnak kék embereket lődözni, kommandós létükre össze-vissza bénázva és igen hamarjában acélpadlóba harapva.

De mégis jobb, mint a 2005-ös Dwayne Johnson főszereplésével készült feldolgozás, mégis gazdagabb a cselekménye, de még a vérszegény karakterek is élettel telibbek, látványosabb az egész film, de még inkább az akció jelenetek, főleg, amikor nem csak sebes támadású zombik vannak terítéken, hanem előkerülnek az impek, amik valami különösen jó kidolgozottságot nyertek, egyben sajnálatos módon ez képezi a film legerősebb pontját is, de minősíti az egész amerikai filmipart, ha már ilyet külön meg kell említeni pozitívumként, hogy remekül kimunkált jelmezeket készítettek a szörnyekhez, olyannyira megnyerően, hogy felbukkanásukat követően a néző már azon imádkozik, hogy csak tűzlabdát ne eregessenek, elrontva ezzel a legértékelhetőbb másodperceit a filmnek, csakhogy eregetnek, de azt is egész ügyesen összehozták, nem úgy, mint a CG animációkat.

Amíg a marsi bázis díszletei elég letisztultan költség takarékosak, de mégis megférnek a filmben, addig a portálhoz már CG effektet használtak, valami leírhatatlan fertelmet kreálva, aminek már a látványterveknél (ha volt ilyen) az iratmegsemmisítőben kellett volna kikötnie, mert képtelenség megfejteni, hogy honnan meríthették a kavargó fekáliához az ihletet, de leginkább egy csőtörésre emlékezteti a nézőt, amiből tényleg csak sz#r dolog jöhet elő, tetézve a ritka gagyi animációval, amíg az űr és a hajó megjelenítése hol egészen pofás, máshol mintha az időben visszarepülve a Babylon 5 TV sorozatból ollózták volna, hogy a filmvégi meglepetésnek szánt helyszínen már végképp röhögésben törjön ki az ember, igénytelenségével gyakorlatilag feltárva a komplett zöld hátteres stúdiótermet, stábostul.

Alacsony költségvetés ide vagy oda, a kreativitással lehet mindig kiküszöbölni a hiányosságokat, de mint sejthető volt előre, itt még a kísérletre irányuló szándék sincs meg, nem mellesleg bizonyos megvalósítások arra utalnak, hogy nem volt annyira alacsony az a költségvetés, hanem inkább gazdálkodtak rosszul vele. A lényegen nem változtat, hogy nagyon ül a film, nagy ritkán kerekedik csak egészen jól megkoreografált akció jelenet, így a néző joggal vár a végére valami látványosabb befejezést, ami meg is érkezik, csak az író és egyben rendező, teljesen mást ért látványos alatt, mint a közönség, nem mellesleg mire ehhez a ponthoz jutunk, és ezzel elkezdődne a film, három perc múlva pörög a stáblista.

Határozottan jobb, mint elődje, de az nem jelenti azt, hogy nézhető is, így kizárólag saját felelősségre ajánlott, mert az olyan apróságok, mint a videojáték utalások is roppant izzadságszagúan vannak bedobálva (ezt a Carmack-féle poént nem tudták elfelejteni, pedig régen is kínos volt, de most már gyarapodott a Blazkowicz-félével is), elég ezen pontok megtekintése, hogy tudvalevő legyen mennyire össze lett erőlködve ez az egyébként senkit ki nem szolgáló feldolgozás, de viszont nem akkora katasztrófa, mint amennyire általánosságban lehúzták, viszont ezzel a fejlődési görbével, majd tényleg a Mars kolóniák korszakában fog érkezni egy értékelhető feldolgozás.

Műfaj: akció sci-fi horror

Műsoridő: 96 perc

Debütálás: 2019.

Rendező: Tony Giglio

Forgatókönyv: Tony Giglio

Főszereplők: Amy Manson, Dominic Mafham, Luka Allen-Gale, Clayton Adams, Nina Bergman, James Weber Brown, Gavin Brocker

Zerko