Mozgókép - A gesztenyeember kritika

Skandináv thriller, ami igyekszik a stílusra jellemző korlátokat levetkőzni.

Nem vagyok nagy kedvelője a skandináv krimi/thriller stílusnak, mert mindegyik alkotás közös jellemzője a középszerű történet, amit igazából a régió sajátos szemléletű stíluselemeivel dobnak fel, kizárólag azért szoktam egy-egy művet megtekinteni, mert van egy különleges atmoszférájuk ezeknek a filmeknek, ezt viszont nagyon is kedvelem, de az egyszerűbbnél egyszerűbb és a nézőt a fejtegetéseibe be nem vonó krimi sztorik minduntalan csalódást okoznak.

Ebből a tucatjellegű keretből igyekszik kitörni a dán készítésű, az azonos című regényből adaptált A gesztenyeember, a legnagyobb történetmesélőnek számító amerikai sztori vezetéssel kísérletezve, egy frappánsabban kidolgozott és egyedi kézjegyekkel bíró sorozatgyilkost helyezve a rejtély közepébe, csavarva egyet kettőt a fordulatokkal a nyomozás kimenetelén, mindezt a skandináv krimik jellegzetes hangulatába csomagolva, így aki preferálja a műfajt, annak már most elárulhatom, hogy feltétlen nézze meg, mert a hat epizódra szabott mini széria, garantáltan emlékezetes lesz a számukra.

A történet a régmúlt emlékeinek egy foszlányával indít, mély lenyomatot hagyva a nézőben, hogy az elég sután és egyébként felületesen nyomozó, karaktereikben pedig - bármennyire is próbálták színesíteni - sablonos páros mikor jut el azon pontra, amikor sikeresen összekapcsolja a film első perceit a jelenlegi gesztenyeemberes sorozatgyilkossággal, valamint a közelmúltbeli gyerekrablással, mely hármasság a szociálisügyi minisztert helyezi a céltábla középpontjába. A történet csak apránként engedi felfedni a részleteket, miközben brutálisabbnál brutálisabb eszközökkel szedi áldozatait a múlt árnyékai közül előlépő gyilkos, aki a gondatlan, hanyag anyákra vadászik, hogy „megmentse” a rossz környezetben élő gyerekeket, minden áldozata mellett egy gesztenye figurát hagyva hátra, melyek mindegyike a halottnak hit, elrabolt kislány ujjlenyomataival vannak telis-tele.

A frissen párossá avanzsálódott nyomozók pedig apránként csipegetve a morzsányi infókat erednek a nyomába, miközben a magánéleti töréseik is terítékre kerülnek, ahogy hivatásuk és családjuk között evickélve próbálnak a felszínen maradni, egyre sürgetőbb tempóban göngyölítve fel a szálakat, mert a gyilkos áldozatról áldozatra egyre többet csonkol és lassan eljut a végső gesztenyeemberhez. Drámában sem szerénykedik a széria, mert a harmadik főszerepbe a lányát elveszítő miniszter és annak családja kerül, az ujjlenyomatokkal új remény csillanva fel, hogy rábukkanhatnak a kislányra, legalábbis az alkoholizmusba csúszó férj így látja, és ezért újabb törekvéseket tesz a felkutatására, miközben a megoldás kulcsa az orruk előtt lebeg.

Utóbbi momentumoknál villantja meg igazán nagy hibáját a film, mert bármennyire is simulnak bele a feszült thrillerbe a drámai szálak, csak sajnálkozni tud a kritikusabb néző, hogy gyakorlatilag a karaktereket a „sablonok” címkéjű fogasról akasztották le, egyetlen szereplőnek sem adva kellő mélységet és igazán életszerű megnyilvánulást, a karakterek felületessége végett a színészi törekvéseknek is gátat szabva, pedig látszik, hogy az előadás minősége meglenne, csak nincs mit előadni igazából, mert mire érdekes fordulathoz vagy gondolatokhoz érkeznének a drámai pillanatok, hirtelen érzelemszegény módon vágják el ezeket, így annyit érzékelni csupán az egészből, hogy a szokott módon van egy anya, aki az erős nő sztereotípia szerint temeti a múltat és túllép a dolgon, miközben a gyászoló apa alkoholizmusba süllyed, és sose adja fel a reményt, bár sokat nem is tesz az ügy érdekében, mert minden törekvése esetlen erőlködés, a probléma, hogy a forgatókönyvíró keze által válik azzá.

Amit még hiányoltam, hogy a remek hangulat ellenére is kihagytak ziccereket, mintha a mesteri főcím után már elszállt volna az ihlet és látványosan sétált el a rendező egy-egy hangulatbomba mellett, ennek ellenére sikeresen, de mégis felszínesen teremti meg az atmoszférát, valahogy az egy lépés távolságot mindig megtartja a néző között, ami nagy hiba, nem kevésbé az, hogy nem vonja be a nyomozásba, a történet csavarossága ellenére is a tapasztaltabb krimi kedvelők messziről ki fogják szagolni a gyengén muzsikáló eltereléseket és pulzusuk csak éppen hogy meg fog emelkedni, annak ellenére, hogy kimondottan egy feszült filmről van szó, még tempójában is. A befejezés, a végső leleplezés éppen ezért is érkezik olyan légből kapottan hirtelen, viszont kivételesen frappáns módon születik meg a gyilkos rejtekét nyitó kulcs, az már más kérdés, hogy a néző mindvégig passzív szemlélő marad és tippelni sem tud addig, amíg már egyértelművé nem válik a gyilkos kiléte.

A hat epizód bőségesen engedett volna időt, hogy az említett hiányosságokat kiküszöbölve, teret engedjenek a film kellő mértékű elmélyítésére, de sem a forgatókönyvíró, sem a rendező nem élt ezzel a lehetőséggel, és így azt a ziccert mulasztották el, hogy óriási klasszikust teremtsenek, éppen ezért is rovom fel hiányosságait hangsúlyosan, mert összegezve: egy jó thrillerről van szó, amit erősen ajánlok a műfaj kedvelőinek, a skandináv krimi kedvelőknek pedig egyenesen kötelező, ez az eddigi legjobb mű, amihez szerencsém volt, éppen ezért is annyira sajnálatosak a kihagyott lehetőségek.

Műfaj: thriller

Műsoridő: 52-59 perc

Epizódok száma: 6

Debütálás: 2021.

Rendező: Kasper Barfoed, Mikkel Serup

Forgatókönyv: Mikkel Serup, Dorte Warnøe Høgh, David Sandreuter, Søren Sveistrup, Christoffer Örnfelt, Elizabeth Nielsen

Főszereplők: Danica Curcic, Mikkel Boe Følsgaard, David Dencik, Iben Dorner, Esben Dalgaard Andersen, Anders Hove, Lars Ranthe

Zerko