Könyvmoly - Stephen King: Az írásról - Értekezés a mesterségről

Stephen King félig önéletrajzi, félig pedig az írás művészetét és sajátos műhelytitkait feltáró kötete.

Az eredeti kiadáshoz mérten sem keveset, öt évet kellett várni arra, hogy magyar nyelven is megjelenjen Stephen King segédlete az írás után érdeklődők számára, aki viszont lemaradt róla, annak még többet, további tizenhat évet kellett türelemmel lennie, hogy friss nyomtatásban vehesse kézbe a nem kizárólag a művészettel ismerkedőket megcélzó kötetet, mivel az a harmadában a Stephen Kinget a novella és regényírás irányába mozdító önéletrajzi részleteket tartalmaz, a hosszas, kitartó próbálkozások eredményességét, alkoholizmusát és drogfüggősét, majd a kötet végén a ’99-es halál közeli balesetéről is részletesen beszámol, a köztes részben pedig nem csak hasznos tanácsokkal látja el az író palántákat, hanem műhelytitkaiba is bevezeti olvasóját, ami rajongói számára is kifejezetten érdekes lehet.

King a tőle szokott stílusban, csak ezúttal még kötetlenebbül és pongyolábban fogalmazza meg gyermekkorától kezdődően életének fontosabb állomásait, melyek első nagy sikerű regényének a Carrie-nek a kiadásához vezettek, számos inspirációs forrást is felvonultatva, ahogy a sci-fi és horror műfajai között csapongott olvasmányai és mozis élményei során. A kezdeti kifejezetten lebilincselő elbeszélés később, kissé megfáradt és unalmas oldalakba csap át, mivel személyes nosztalgia túrájával olyan részletekbe is belemegy, ami mást nem feltétlenül érdekel, gimnazista és egyetemi éveihez visszatérve viszont felrázza olvasóját a kendőzetlen elbeszéléseivel, amit már csak testközeli beszámolója képes tetőzni balesetéről, így összességében elmondható, hogy egy érdekes olvasmánnyal gyarapodhatnak az író kedvelői. Személy szerint kifejezetten a saját maga előadásában elhangzó életrajz érdekelt, mert az írásról szóló fejezetek milyenségét látatlanban is gyanítottam, de azért így is tudott negatív meglepetéseket okozni.

Stephen King életpályája igencsak hosszú, termékenységét pedig jól példázza, hogy még napjainkban is a legtöbbet kereső írók listájának élvonalában, vagy éppen az első helyen szokott szerepelni, és itt nem is a keresett összegen, hanem az eladott példányszámokon, azaz a népszerűségén van a hangsúly. A népszerűség viszont messze nem egyenlő a színvonalassággal, még legnagyobb rajongói is bizton csalódtak már néhány kötetében. King erőssége a frappáns felütés, azaz egy kigondolt, érdekes szituáció, mely köré - saját elbeszélése alapján is - szövi a történeteit, a cselekményt minduntalan másodvonalba helyezve, ami erősen ki is érződik művein, így a fantáziadús felállások mellett, a történet kézzelfoghatóságát elősegítő illusztrálás és a feszültségkeltés a további erénye, hogy mielőtt munkásságnak firtatásába kezdenék és feltenném a kérdést, hogy miért éppen Stephen Kingnek kell írnia egy ilyen könyvet, képességeit is elismerjem.

Személy szerint kifejezetten kedvelem a műveit, de azt le kell szögezni, hogy a kisregény és novella a leginkább testhezálló számára, ugyanis jellemzi őt a semmitmondó ömlengés, amikor is írásai négy-ötszáz oldalra duzzadnak, de annak nettó tartalma lemérhető százötvenben is, számos alkalommal esve abba a hibába - amire maga is rosszallóan felhívja a figyelmet eszmefuttatásában -, hogy untatja olvasóját. King kitér arra is, hogy miképpen fogannak történetei, azaz maga a szituáció, egy egyetlen mondatos helyzet, ami köré szövi meséit, csakhogy véleményem szerint nem szokott mérlegelni, hogy az a felütés életképes-e egyáltalán vagy sem, terebélyes regény és novella kínálatában akad számos kötet, vagy történet, ami már az alapötletnél elvérzik, annak életképtelensége végett nem is lehet érdekes, lebilincselő és feszült olvasmányt kerekíteni, magyarán középszerű, vagy érdektelen mű születik belőle. De említhetném akár közhelyes sablonjait is, melyek pont az ő tollának nyomán váltak elkoptatottá, mint az indián temető és földönkívüliek, ha éppenséggel valamely kreálmánya eredettörténetre szorult, néha azt is megmagyarázva ezekkel, ami magyarázatra sem szorul, és jobb lett volna inkább misztikumba burkolni, ahol pedig már nem tudott mit kitalálni, hát alkalmazta a kettő kombinációját (nem, nem földönkívüli indiánok).

Talán a Family Guy paródia a leginkább leíró, amikor az ügynöke kérdi Kinget, hogy mi lesz könyvének legújabb témája, mire ő pár másodpercig gondolkodik és lekapja az íróasztalról a lámpát és rángatva üvölti, hogy: A gyilkos lámpa! Na, igen… Joggal merül fel a kérdés, hogy miért is ír könyvet az írásról, amikor valljuk be, népszerűség ide vagy oda, önmaga is kihívásokkal küszködik, a színvonalat megzuhantatva a futószalagon szállított regényekkel, bár váltig állítja, hogy nem a pénzért teszi. Nem tudom. Ez éppen ellent mond az ő állításának, mint a filmes jogok eladásai, amikor borzalmasabbnál borzalmasabb feldolgozások születtek regényeiből. Magát az írás művészetét pedig kifejezetten szubjektíven kezeli, ami ki is ütközik az írásról szóló részben - már ha az olvasó a nagyképű indítását képes leküzdeni, viszont a későbbiekben egészen megváltozott, szolidabb hangnemben folytatódik a kötet -, amiben túlzottan is saját szája íze szerint firtatja az írás fortélyait, és hívja fel a figyelmet olyan dolgokra, melyek nem feltétlenül helytálló gondolatok, de persze mindeközben valóban kitér az esetlen írásmódokra és fogalmazásokra - bár ezek nagyon az alapok -, a könyv terjedelmét növelve belemászik még a nyelvtanba is, annak ellenére, hogy maga is kijelenti, hogy akinek ilyesmit kell magyarázni, az inkább húzzon vissza az iskolapadba, és teljes joggal, de éppen ezért felesleges is ezeket magyaráznia, mert aki az alapoknál bukdácsol, annak esze ágába se jutna egy regény megírására adni a fejét, olvasóját viszont ismét untatja, pedig ezúttal nem egy, a tőle szokott vaskos kötetről van szó. Az sem mellékes, hogy akinek készsége van az íráshoz, az érzékkel kirázza a kisujjából ezeket, még ha nyelvtani ismeretei hiányosak is.

Ha ezt a kellemetlen indítást sikerül leküzdeni, akkor következhetnek az igazán praktikus, de alap tanácsok, tulajdonképpen az írás művészetének aranyszabályai, melyeket a saját műhelytitkain és szokásain keresztül szemléltet az érdeklődő számára - természetesen fennhagyva a szabadság jogát, de valóban jó tippeket ad - immár egy feszesebb tempóban és közvetlenebb stílusban nyújtva át tényleges tartalmasságot, a kötet legvégére az 1408 című novellája első verziójának egy töredékét is beillesztve, majd mellékelve az eszközölt javításokat, lábjegyzetekben szedve össze az indoklásokat. Persze számos írót is pellengérre állít, miközben az őt ért kritikákat csak lesöpri, mint vacsora után a morzsaszemeket az öléből, több alkalommal remek példákkal élve a szövegrészletekkel, nem kevésszer viszont szűklátókörűségéről téve bizonyosságot. Utóbbira a legjobb példa, amikor felteszi a kérdést, hogy a Pulitzer-díjas Harper Lee, miért csak egy könyvet írt. A válasz nem bonyolult és már fentebb King kapcsán meg is válaszoltam. Talán csak egy, de egy zseniális szépirodalmi mű volt benne és rosszat nem akart kiadni a keze közül. Az sem éppen szerencsés húzás - nevezzük inkább balgaságnak -, hogy beleáll egy szintén Pulitzer-díjas, és még irodalmi Nobel-díjas szerzőbe, bár Steinbecket már óvatosabban közelítette meg, célozgatásaiból teljesen kiérződnek le nem írt gondolatai, hisz a kötetet számos ponton a lefitymálás jellemzi, márpedig bárkinek lehetnek gyengébb sorai, vagy bekezdései, King esetében akár kötetei. Más-más műveiben olvasott fogalmazásai és témához kapcsolódó stílusa alapján feltételezem, hogy a balesete nagyban befolyásolta a könyv hangnemét, mivel saját bevallása szerint ez egy régen félbehagyott munkája volt, amit közvetlenül a kórházból kikerülése után vett elő terápiás jelleggel, maga a kényszeredettség pedig  a tartalomból érződik ki.

Kinek ajánlható akkor a kötet? Egyszerűbb ott kezdeni, hogy kinek nem. Akik az írás fortélyai után érdeklődnének, azok egyetlen darab könyvet se vegyenek ilyen témában, mert az íráshoz veleszületett készség, tehetség szükségeltetik, mint a festészethez, szobrászathoz, zenéhez, rajzhoz, mint minden más művészethez. Tanulni nem lehet az írást. Egy hangszeren meg lehet tanulni játszani, de az előadás eltűnik a középszerűség tömegében, ellentétben azzal, aki veleszületett tehetséggel rendelkezik és kibontakoztatta azt, igazi művésszé válva szólaltatja meg a hangszert, esetleg még komponál is. Az írás esetében a szavakkal kell zsonglőrködni a kellő mesélőkészséggel, hogy egy lebilincselő, feszült történet álljon össze, ez vagy megy magától, vagy ha nem, akkor nem kell erőltetni. Egy alapszabály van, és King is ezt hangsúlyozza, és ezt minden író elismeri. Sokat kell olvasni. Mi az a sok? Ez több száz könyvet jelent, de lehetőleg minél többet. És sokat kell írni, azon keresztül pedig csiszolódnia annak, aki rendelkezik a készséggel, mert ha igen, akkor magától kialakul minden. Persze egyből ilyenkor jön a kérdés, hogy honnan legyen annyi ideje az embernek? Ezt kell eldönteni, hogy képes-e szenvedéllyel végezni az ember a írás művészetét és örömét leli benne, mert akkor magától jön a késztetés (erre kiváló példa King életrajza), vagy éppenséggel egészen más ösztökéli. Aki pedig a könyveket kedveli, az eleve nem tesz fel ilyen kérdést. Aki pedig nem kedveli és nem olvas, az miért akar könyvet írni? Szóval... miért is kell az írás művészetéről könyvet kiadni és előadásokat tartani?

Ajánlani elsősorban Stephen King kedvelőinek tudom a kötetet, mert számos érdekességgel szolgál a számukra, még ha töredezett is az előadásmód. Aki az írás fortélyai után érdeklődne, az szintén bukkanhat hasznos tanácsokra, de mint fent említettem, ettől még senki se fogja első regényét megírni, sem az alkotói válságból kikeveredni, a praktikákra pedig egyébként az aranyszabállyal, mindenki maga rá fog jönni, miközben sajátos stílusa kibontakozik, King pedig evidens dolgokról ír csupán. Szerény véleményem, hogy jobb lett volna, ha a teljes kötet egy önéletrajzról szólt volna, amibe beleszövögeti alkotói tevékenységét, fortélyait, pár tippel megtoldva.

Zerko