Bukott istenek - Too Human teszt

Bátran nevezhetjük a Too Humant különleges alkotásnak, csak ezt a jelzőt sajnos nem a jó tulajdonságaival érdemelte ki, hanem az átgondolatlan, formabontó koncepciónak és a játék körül kialakult botránynak köszönheti.

Böngészve a polcon sorakozó régi generációs játékokat, megakadt a tekintetem a Too Human dobozán és hosszas halogatásokat követően már elérkezettnek éreztem a percet, amikor meg kellene emlékezni róla, hogy bizony ilyen is volt. Annak idején életem egyetlen előrendelése (Alan Wake) mellé kaptam ajándékba az üzlettől, ennek meg oka volt, hogy ingyen osztogatták, az pedig nem lehetett más, mint, hogy nem volt túl kelendő ez az izometrikus nézetű sci-fi akció szerepjáték, de hát ajándék játéknak ne nézd a bitjeit, így hát fejest ugrottam és megtapasztaltam, hogy annak ellenére is bukta lett, hogy kifejezetten érdekes koncepciót álmodtak a fejlesztők, és egy egészen jó kis játékról van szó, amit a kezdeti fanyalgást letudva, kétszer is végigjátszottam még annak idején.

Határozottan különleges alkotásról van szó, csak a különlegességét nem lehet pozitívumokban mérni, és ugyanez vonatkozik születésének és pályafutásának történetére is, ugyanis 1999-ben kellett volna megjelennie még az első PlayStationre, miután ez nem jött össze, a Nintendóval sikerült partnerséget kötniük a Szilikon Lovagoknak, hogy 2000-ben már GameCube-ra legyen bejelentve, de a végső platform ismeretében már nem okoz meglepetést, hogy bizony ez a projekt is elúszott, így évekkel később a Microsoft karolta fel a bukott lovagokat, hogy további tízmillió dollárokkal toldja meg a büdzsét, annak reményében, hogy az akkoriban szorgalmasan szaporított Xbox exkluzívok felhozatalát fogja gyarapítani, ami részben össze is jött.

Azért csak részben, mert röpke pár év volt, amíg kapni lehetett a játékot (vagy ugye, osztogatták ingyen), mert az Epic számára szemet ütött, hogy a korábbi Unreal 3-as motor licenc szerződés felbontása ellenére is az ő kódsoraik futnak a Too Human és más Silicon Knights játékok alatt, így hát nem volt más lehetőség, mint jogi útra terelték a szellemi tulajdon elbirtoklását. A bíróságot sem volt nehéz meggyőzni, amikor eléjük tárták a több ezer sornyi programkódot, perdöntő bizonyítékként, még az Epic alkalmazottainak jegyzeteire is rábukkantak a szoftverben, ennek következtében lehetett több millió dolláros kártérítést csengetni, az üzletek polcain és a raktárakban maradt példányokat bezúzták, a digitális piacterekről pedig eltávolították a Too Humant, a Silicon Knights lovagiatlan húzása végett pedig csődbe ment.

Van egy cseppnyi elföldelt Atari 2600-as E.T. kazetta beütése a történetnek, így aki fizikai példánnyal rendelkezik, az lehet jobban teszi, ha nem 1.500 forintért hirdeti - mint, amiket látni -, hanem elteszi inkább későbbre, egyfelől nem kér enni, másfelől mert sosem lehet tudni, hogy mikor jön egy újabb dili, mint a PS2-es Buccaneer esetében, ami megjelenése után tíz évvel is porosodott az üzletek polcain, pedig már fillérekért osztogatták, és mégsem kellett a kutyának sem, manapság meg a bontott példányokért 130.000 forintért csapnak le a gyűjtők, még kicsiny hazánkban is. A gyűjtők pedig a fizikai példányokra utaznak, tehát nem fogja meghatni őket, hogy meglepő módon a Microsoft futott még egy kört a játékért és hosszas évek elteltével kiegyezett az Epic Gamesszel, így 2019-ben az visszakerült a digitális piacterére, ráadásul ingyenesen letölthető formában, de feltehetőleg ez a pénzes bőrönddel megtámogatott alku része lehetett, hogy további bevételre nem tehetnek szert belőle.

De maga a játék! Nos, mint említettem keményen benne vagyunk a sci-fi-ben, ugyanis a skandináv mitológia istenségei úgy nyerték el ezt a címet, hogy fejlett technológiájukkal implantátumokkal váltak azzá, hogy gépesített hordáikkal az emberi faj ellen induljanak, ennek veszi elejét főhősünk, akit öt, a játékmenetet nem különösebben befolyásoló karakter közül választhatunk ki, majd izometrikus nézetben haladva hack and slash-eljük a kifejezetten fantáziadús és a karakterünkkel párhuzamosan fejlődő ellenfeleket, miközben a Warhammer tengerészgyalogosaihoz hasonlatos brutális páncélzatba öltöztetjük emberünket, pallost és egy mordályt nyomva a markába, hogy a lineáris pályákat bejárva és széthentelve zsebelgesse a fejlődéshez elengedhetetlen XP-t, lootot, és különféle rúnákat, hogy utóbbival a központba visszatérve a felszerelésünket fejlesszük, mindez egy teljesen szokványos fastruktúrába rendezett képességrendszerrel, és csupán két darab aktív képességgel megtámogatva, ha szorult helyzetben boostolnánk a képességeket, vagy éppen területre ható csapást vinnénk be.

Gyógyitalokkal nem kell babrálni, mert az életerő orbokat az ellenfelek dobják, vagy scriptelt helyeken visszatöltődik a HP-nk, elhalálozás esetén sincs gond, mert ott terem egy Valkűr, aki feltámasztja a karaktert, hogy onnan folytassuk, ahol abba maradt a balhé, még az ellenfelek csonkított életereje is megmarad, tehát leszűrhető, hogy sok kihívással nem rendelkezik a játék, annak ellenére sem, hogy az ellenfeleket a szintünkhöz igazítja folyamatosan, amivel inkább a fejlődési rendszert kasztrálták, mivel nem különösebben érződik ki a hatása, de az sem mellékes, hogy a szorultabb helyzetek frusztrálóan tudnak hatni, mert többet látjuk a Valkűrt, mint karakterünket. Akad még egy ilyen okosság, ha a szűkös inventory megtelne, akkor a program automatikusan értékesíti a legkacatabb cuccot, ami jól hangzik, hogy nem kell ezzel babrálni, csak sajnos nem átalkodik az értékes és hasznosítani kívánt felszereléseket is kiszórni, hogy csak pislogjunk azon, hova is tűnhetett az a pallos, amit a megfelelő pillanatra tartogattunk, de szerencsére ez a funkció kikapcsolható, a jól sikerült, átlátható kezelőfelületnek köszönhetően pedig nem kell sokat szöszölni.

Ezért is beszéltem inkább másról, mint magáról a játékról, mert annak megszületésének kálváriájáról és utóéletéről, sokkal többet lehet mesélni, mint a játékmenetről, ami még csak nem is kézre álló, mert a kardforgatást érthetetlen módon az analóg karokra helyezték, hogy az is legyen kicsit gyilkolva. A hagyományos gombkiosztástól eltérően, a kardsuhintásokat a kar rángatásával tudjuk bevinni a megfelelő irányokba, ezzel erősen veszítve is az összecsapások súlyából, ellentétben azzal, amikor rábikázunk egy gombra, hogy „Nesze neked kegyelemdöfés, pusztulj, gurulj!” Sajnos a lőfegyvernél is elmarad az igazi akció érzet - a Diablóhoz hasonló darálás szóba sem jöhet - mert a célbefogás lassan működik és automatikus váltás sincs, tehát kifejezetten lassú és darabos tempót diktálnak a csetepaték, ahol van mit figyelni a karakter irhájára.

A vicces az egészben, hogy a sci-fi téma és helyszínek adnak neki egy olyan különleges hangulatot, ami végett be tudja szipkázni a játékost, hiába is érzi, hogy itt-ott nem smafu, mégis magával tudja ragadni az embert, kivétel a történet, mert az nem szól semmiről se, hiába keverték bele a skandináv mitológiát egy érdekesen újraértelmezett formában és pereg az istenek háborúja Lokival (ki mással) az élen, szörnyen semmit mondó, és csak az utolsó negyedre indulnak be az események, de még azt is vontatottan tudták előadni. Ennek okába is később futottam bele, miszerint eredetileg trilógiának szánták a játékot és ez csupán egy felvezető lett volna, csak ugye ez nem mentség, legfeljebb kifogás, és pont az első részhez nem ártott volna valami sztorit kalapálni, de mintha sejtették volna, hogy egyszer bukta lesz és recsegni, ropogni fognak a lemezek, így nem erőltették meg magukat.

Tartalmában 13-14 órát képes nyújtani, ami jelentősen megugorhat ha ráállunk a minél jobb felszerelések begyűjtésére és fejlesztésére, de ehhez elengedhetetlen, hogy ráharapjon az ember, és ez csak is azért valósulhat meg, mert egy kifejezetten szokatlan környezetben játszódó, szokatlan történetet tálaló, szokatlan ellenfeleket felvonultató játékról van szó, amire rákontráz még a szokatlan irányításával is, és tulajdonképpen ez adja az igazi báját neki, hogy kialakít valami különleges atmoszférát maga körül, amiért, ha egy hajszállal is, de a felszínre bukik a középszerűség tengeréből és valahol még értetlenül is áll az ember előtte, hogy miképpen bukott ekkorát ez a játék, bár ebben az akkori erős felhozatal is közrejátszott. A kalandoroknak kifejezetten ajánlom, akik szeretnek idegen vizekre merészkedni vagy a műfaji palettán és a kínálatban, akár random zongorázni, esetleg kedvelik a B kategóriás játékokat, vagy éppen az akció-szerepjátékok megszállottai, gyanítom, hogy kedvüket fogják lelni benne. Annak ellenére, hogy tőlem tisztes távolban áll a műfaj, ez a katyvasz megfogott, és pont a szokatlan vonásai végett, tehát azoknak is érdemes lehet egy pillantást vetni rá, akik valami spéci cuccot tolnának, ami mégsem a sarki dílertől van. A szokott módon, a pontszámot a megjelenéshez igazítottam.

6 pont

Műfaj: izometrikus nézetű sci-fi akció szerepjáték

Megjelenés: 2008. (Xbox 360), 2019. (Xbox One)

Fejlesztő: Silicon Knights

Kiadó: Microsot Game Studios

Zerko