Ott rejtőzik a sötétben és a rettegésből táplálkozva gyűjti az erejét, hogy a kellő pillanatban lecsapjon a kiszolgáltatottakra és felfalja a lelküket.
Korábban már fejtegettem, hogy Stephen King számára a novella keretei állnak a legközelebb, hogy tehetségét ki tudja bontakoztatni, műveit viszont kifejezetten nehéz forgatókönyvvé adaptálni, majd vászonra vinni, hogy a forrásanyag teljes élménnyel köszönjön vissza, mert mozgókép formában egészen másképp működnek a dolgok, mint a terjedelmességével számos szemléltetésnek teret engedő kötetben, viszont az elmúlt években számos sikeres próbálkozásban lehetett része az író kedvelőinek, mint a Harrigan úr telefonja (misztikus dráma), vagy az Az (horror), fiától pedig a Fekete telefon (thriller dráma), nyert kiváló feldolgozást, csak hogy a legjobbakat említsem, és ezúttal tovább gyarapszik a sor, mivel a remek alapanyag egy kiváló filmes adaptációt nyert, és nem is annyira horror tekintetében, hanem mint dráma.
Azért félreértés ne essék, kifejezetten horrorról van szó, csak Kingtől szokott módon, erős dráma töltettel, engem márpedig ez az aspektusa jobban megragadott, pedig pont ennek a szegmensnek az esetében hárult az a nehéz feladat az írókra, hogy a vászonra fessék egy családtag elvesztésének traumáját, ami szétzilálja a hátramaradt apa és gyermekei közötti kapcsolatot, egyben minden konfliktus forrásává válva, és ezt abban a formában, hogy az illusztrálás ne váljon se felszínessé, se pedig mesterkélté, de ugyanakkor kellő mértékben ki is legyen bontva ez az érzelmi vonulat három karakter szemszögéből. És bizony le kell szögezzem, hogy nagyon kevés filmnek sikerül ennyire elkapnia ezeket a húrokat és az abból gyűrűző konfliktus szálakat, hogy kellő intenzitással ragadja el nézőjét önmagában a cselekmény drámai árnyalásával, ahova befigyel a kiszolgáltatottakra tapadó és az életerejüket kiszipolyozni vágyó rémség.
Nem véletlenül szedtem kétfelé a filmet, mert a horrorisztikum - Van ilyen szó? Most már van. - tekintetében fel-felsejlik nyomokban a klisé, elvégre már ezerszer olvashattunk és láthattunk olyan rémtörténetet, amiben valami a sötétben bujkálva táplálkozik az emberi félelemből, majd erőre kapva alaposan megkergeti a szereplőket, és ez most sincs másképp, de King ezt a sztorit már ’73-ban publikálta, zsenijét tükrözi, hogy a klisét sikerült alaposan megbolygatnia és felráznia, még azelőtt, hogy ennek fogalma létezett volna, mivel jó harmincöt év elteltével vált azzá, így csupán nyomokban sejlik fel némi közhelyes momentum és erőltetettség. Maga ez a természetfeletti lény - elvileg az lenne, de inkább a természet szülötteként utalnak rá - szerepeltetése sem a szokványos misztikus eredetnyomozásra építkezik a megsemmisítése érdekében, hanem a frappánsan kiötlött szörnyeteg tulajdonságai nyújtják a misztikum és félelem forrását, ügyesen koreografált jelenetekbe ültetve, remek karakterekkel, azokat megelevenítő színészekkel (és szinkronnal), valamint a sablonokat kerülni igyekvő cselekménnyel csavargatva meg a történetet, hogy félig-meddig kiszámíthatatlan filmet nyerjen a néző, ahol legfeljebb egy-egy jelenetnél lehet sejteni előre, hogy az mire pályázik, vagy éppen miképp fog zárulni.
Egy Stephen King történettől ijesztgetésre nem nagyon kell számítani, mert sajátossága, hogy inkább félelemben szereti tartani olvasóját és ez a vászonról is remekül visszaköszön az első pillanatokban elültetett hangulati morzsákkal, amikor a rémség könyörtelenséggel csap le védtelen áldozatára, majd a filmet végigkíséri ez a félelemmel teli légkör, ügyesen kerülve mindennemű brutalitást, ami ezt szétzilálhatná és a kegyetlenséget inkább csak sejteti a megjelenítés helyett, ami bőven elegendő is a nyomasztó légkör kialakításához, fokozva azzal, hogy a Mumus mindig először a kisgyerekeket célozza meg, akiknek persze senki sem hisz, hogy van valami a szekrényben vagy az ágyuk alatt, remekül ragadva meg és dolgozva ki ezeket a gyerekkori félelmeket egy felnőtteknek szóló rémtörténetté, viszont arra már képtelen, hogy a felébresztett félelem fojtogatólag telepedjen a film szemlélőjére, annál inkább enged teret az izgalomnak pár remekül eltalált jelenettel, ahol az idegsejteket célozták be a mindenhol jelen lévő, az embereket manipuláló, az otthonukban fészket verő és feltartóztathatatlanul pusztító lény remek ábrázolásával.
Na, most már térjek a lényegre, nem igaz? A lényeg pedig, hogy egy nagyon jó film született, egy egyébként is nagyon jó novellából, azon kivételes konstelláció állt fenn, hogy hozzáértő kezekbe került a forrásanyag, hogy abból kinyerjenek mindent, amit csak lehetséges, hogy egy jó horrorfilm szülessen belőle, de ettől többet nem képes nyújtani. Újszerűt, formabontót, a műfajt megreformáló alkotást ne várjon senki, elvégre egy ötven évvel ezelőtti történetről van szó, az adaptálás pedig inkább azt bizonyítja, hogy ez a történet a mai napig mennyire jó. Véleményem szerint annyira, hogy a napjaink, sokszor valami újító szándékú rendezéssel, elképzeléssel, akár frappánsnak gondolt történettel előrukkolni kívánó produkcióit kenterbe veri, tehát, aki egy jó horror drámát szeretne szemlélni, annak erősen ajánlott, mert olyanra képes, amire már csak kevés film manapság, azaz, hogy hatása alá vonja szemlélőjét.
Műfaj: horror dráma
Műsoridő: 98 perc
Debütálás: 2023
Rendező: Rob Savage
Forgatókönyv: Scott Beck, Bryan Woods, Mark Heyman
Főszereplők: Sophie Thatcher, Chris Messina, Vivien Lyra Blair, Marin Ireland, David Dastmalchian, Madison Hu, LisaGay Hamilton
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése