Visszatérünk a Fűrész mozi sorozat fénykorába a második és harmadik epizód közé ékelődő tizedik felvonással, de ez nem jelenti azt, hogy a színvonal zenitje is visszaköszönne, főleg, hogy azt az első epizód kimerítette.
Fűrész X. Erről a Jason X ugrott be. Nem is véletlen, hisz a Saw széria az évtizedek leforgása és a számos epizód képkockáinak lepergése alatt elrettentő példaértékkel zuhant a Péntek 13 belezős slasher horrorjának legrosszabb epizódjainak szintjére - ezt most nem zongorázom végig, mert tervezek egy A texasi láncfűrészes mészárláshoz hasonló összes részt felvonultató bemutatót -, nem egy esetben még kölcsönözve is attól, mint amikor a Fűrész VIII-ban más öltötte Jigsaw személyét magára, á la Péntek 13 V: Vérfürdő az intézetben, de gondoltam, Jason Voorhees is magára talált a tizedik epizódra, hátha Jigsawnak is sikerülni fog. És, ami azt illeti, felemás módon, de sikerült, mert a negyedik legjobb Fűrészt hozták tető alá, és ez már valami.
Időben elég közel járunk a harmadik felvonáshoz, amikor John Kramer már haldoklik, az orvosok rég lemondtak róla, de ő igyekszik minden lehetőséget megragadni a gyógyulása érdekében, hogy a csapdaépítő nagymester belefusson egy mások által épített csapdába, ezzel berobbantva a konfliktust, hogy az erkölcsi tanításait sajátos módon tolmácsoló sorozatgyilkos ismét móresre tanítson pár embert. A felemás jelzőt azzal érdemelte ki, mert a történet és annak előadásmódja messze eltér a széria kezdeti epizódjaitól, és attól is, amikor a későbbiekben próbáltak ehhez erőltetett módon visszatérni, de egyben ez nyújtja a film egyik érdekes és figyelemfenntartó vonását, hisz egy jó darabig csak Kramernek a rákkal szemben folytatott küzdelmét követhetjük nyomon, kissé emberibb oldalát ismerve meg, amire a korábbiakban csupán felszínes utalások voltak flashbackek formájában.
Tobin Bell ismét remekül hozza a sorsában megtört, megkeseredett, szótlan és főképp csak mimikával kommunikáló karaktert, akinek kegyetlen gyilkos mivolta mögött, ott rejtőzik az ember, éppen ezért nagyon sajnálatos, hogy az írók nem éltek az apropón és közhelyes jelenetek, közhelyes mondatait adták alá, amit kizárólag az ő előadásmódja ment meg a kínos mivoltától, pedig ez egy remek alkalom lett volna, hogy mélyebben kibontsák személyiségét, és azon hétköznapjait, amikor éppen nem a móres gépezetek építésével és emberrablással foglalatoskodott. Ez óriási elszalasztott lehetőség, főleg, ha már így belemásztak ennek ábrázolásába, lényegesen több és jobb drámai szálat szőhettek volna köréje, de nem kapunk belőle többet, mint 18 évvel ezelőtt a második részben. Ennek ellenére is azt kell mondjam, hogy érdekes megközelítést nyert a terjedelmes felvezető, csak látom az óriási elszalasztott lehetőséget is, ahogy körme hegyével éppen megkapirgálja a felszínt.
Ezt a szokatlanabb mezsgyét követi a halálos gépezetek elindítása során is, a „hol a gyilkos, ki a gyilkos” felállásnak jelen epizódnál semmi értelme nem lett volna, éppen ezért Kramer testközelből szórja a kínokat és az igéit áldozataira, egyben régi segítőinek felbukkanásával egy nosztalgiabombát szerettek volna a széria kedvelőinek ledobni, sajnálatos, hogy ezt sem sikerült kiaknázni, hadd ne ismételjem önmagam, hogy ebben is sokkalta több potenciál rejlett volna, és csak éppen hogy meglett pendítve ennek húrja. Ugyanez igaz a visszafeleselésekre is, amikor szembeállítják gyilkos mivoltával, ami alól unalomig mantrázott szállóigéivel menti fel magát, ismételten a húsz éve hallgatott közhelyeket pufogtatva és a morális kiskapukat keresgélve, annak ellenére, hogy határozottan halálra ítéli áldozatait, mivel jelen esetben inkább alkalmazza Hoffman technikáját, mert senki sem fogja a szabadulása érdekében három percen belül csontfűrésszel meglékelni a koponyáját és az agytekervényeit kitépve az oldószerbe dobni, hogy lezárja az áramkört, a csapda hatástalanítása érdekében.
Itt most két dologra is lehet következtetni. Egyfelől a csapdáknak a történetből fakadólag van egy tematikája, de akkor sem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy fantáziátlanok (leszámítva a moziplakáton is szereplő első gépet), ennek oka pedig a másik kikövetkeztethető dolog: a nyers brutalitásra törekedtek a gyárosok, akik a legutóbbi két bukott epizódot is kreálták. Véleményem szerint a legbrutálisabb Fűrész epizód lett, ami kizárólag erős idegzetűeknek javallott, de még nekik is a gyomruk fog forogni, vagy éppen nem nézik végig a jeleneteket, mert ezekkel a válogatott premier plános öncsonkításokkal és a túlzottan is jóra sikerült maszkmesteri munkával, erősen túllépték a jó ízlés határát - a történet végére belekevert kisgyerekkel főképp - és határozottan a néző sokkolására pályáztak. Ettől is lehet emlékezetes egy film, hogy a néző lefordul a székről és a saját hányadékába fullad bele, de szerintem jobb lett volna, ha a „kreatív szikrát” inkább a forgatókönyvbe ölik.
Sokat nem kell bizonygatnom, hogy annak idején, amikor a Fűrészt útjára indította Whannell és Wan, akkor az az újszerű felállást tálaló, több szálon futó, részleteiben kidolgozott, csavaros, rejtélyes és hangulatos forgatókönyvével és rendezéssel vált azzá, aminek végén a filmtörténelem legnagyobb csattanója egy maflást kevert le a nézőnek, hogy attól kapjon sokkot, miközben a filmben alig-alig akadt brutalitásnak nevezhető momentum (krimi-thrillerként indulva útnak és messze nem horrorként), inkább építettek a sokkalta hatásosabb sejtetésekre, mint sem vérfürdőt rendezzenek, aminek akad egy olyan határa, ami még ha az öncélúságba nem is fut bele, de visszássá válik. A széria már rég esszenciáját veszítette - ha szigorúan vesszük, akkor 2004-ben született egy Fűrész és ott be is zárult minden, és véleményem szerint ebben a szemléletben még szigorlat sincs, mert inkább helytálló, mint támadható - és ezúttal sem sikerült visszanyernie, csupán a több mint egy évtizede tartó mély dagonyájából bukott éppen hogy a felszínre.
Erre mit van, mit mondani, minthogy felemás, mert az írók részéről akadt egy találó gondolat, miszerint vissza kellene kalandozni az időben a fekete foltok idővonalára, amivel a széria kedvelőinek kedveskedtek, hogy egy nosztalgikus epizódot formáljanak, megspékelve egy szokatlanabb történetszállal, Jigsaw tevékenységét szintén egy más perspektívába helyezve, ami viszont sajnálatos, hogy a terjedelmes műsoridő ellenére sem éltek a lehetőségeikkel, hanem szépen a középmezőnyben kullog a finisbe, hogy a régi epizódokra jellemző csavaros csattanó is elmaradjon a kiszámíthatósága végett és Charlie Clouser ikonikus dallamának felcsendültével olyan keserűség öntse el az embert, mint John Kramert, amikor közlik vele, hogy még egy éve sincs hátra.
Ezt kizárólag a széria hanyatlásának köszönheti, hogy a negyedik, ötödik legjobb filmnek tituláltam, egyedüli pozitívuma, hogy képes végre a felszínre bukva a középszerben andalogni. Kizárólag azoknak tudom ajánlani, akik az összes epizódot látták és születésétől fogva végigkövették a sorozat alakulását, ami lehet hiba, mert pont nekik lesz ismét egy maróan keser szájíz a roppant minimál nosztalgia mellett. Mindenki más - akár horror kedvelő is lehet - nyugodtan engedje el ezt a címet, mert nem veszít ezzel semmit, csak nyerni fog vele, ha kihagyja.
Műfaj: horror
Műsoridő: 118 perc
Debütálás: 2023.
Rendező: Kevin Greautert
Forgatókönyv: Pete Goldfinger, Josh Stolberg
Főszereplők: Tobin Bell, Shawnee Smith, Synnove Macody Lund, Steven Brand, Renata Vaca, Joshua Okamoto, Octavio Hinojosa, Paulette Hernandez, Jorge Briseno
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése