Egy messzi-messzi galaxisban… a glitchek és bugok tengerében dagonyáznak a Pathfinderök.
Kevés nagy volumenű cím van, aminek legalább egyetlen epizódjával ne játszottam volna, a Mass Effect trilógia viszont ezt a kisebbségi halmazt gyarapítja, hogy pont abba az epizódba kóstoljak bele, amire a széria kedvelői is csak csóválták a fejüket. Mit tehettem volna, amikor gyakorlatilag ingyen vágták hozzám a PS Store-ban, főleg, hogy kifejezetten kedvelem a BioWare játékait, éppen ebből kifolyólag is maradtam távol a Mass Effectől, mert a szelektálásban inkább az általam jobban preferált fantasy trilógiájuknak, a Dragon Age-nek szenteltem a figyelmem. Igencsak emberfeletti teljesítmény volt a fejlesztők részéről, hogy egyetlen konzolgenerációnyi idő alatt két ilyen masszív tartalmat kínáló trilógiát is tető alá hoztak, bár meg kell hagyni, hogy a Dragon Age folytatások hiába váltak egyre terjedelmesebbé, voltak aspektusaik, ahol kiütközött az összecsapottság és fantáziátlanság, az a fajta kapkodás, ami a szűkös fejlesztési határidőből eredhetett, és nyilván mindkét széria lehetett volna sokkal jobb, ha nem párhuzamosan futtatják őket az Electronic Arts nyomására.
Mindenesetre a Mass Effect: Andromedára már sokkalta több ideje maradt a csapatnak, és kaptak mellé a svédektől egy kiváló grafikus motort is. Ha röviden akarnám jellemezni a játékot, akkor előzőt nem használták ki, utóbbit pedig csak félig sikerült kiaknázni, viszont temérdek tartalommal töltötték fel a játék világát, csakhogy ezek színvonala remek tükörképe annak, hogy a BioWare baromira nem állt készen erre a folytatásra és a kreativitásuk utolsó parazsa is kihunyt az évek alatt, hogy az újabb generációs nyitányuk felérjen egy kellemetlen nosztalgikus időutazással.
Történetünk a nagyon távoli jövőben és a tényleg messzi-messzi világűrben, olyan messzi, hogy az Andromeda galaxisban veszi fel a fonalat, ahova 634 évig utaztak hibernált állapotban az űrt kolonizálni kívánó emberi faj tagjai. Ebből a hosszas hibernációból ébredezve, azt a szomorú valóságot kell tapasztalniuk, hogy az első útjukba kerülő planétán landolva egy eddig ismeretlen, de kifejezetten ellenséges fajra, a kettre bukkannak, akiknek ugyanarra fáj a foguk, mint a szabadon kreálható főhősünknek, akiből rövid időn belül Pathfinder válik, hogy ezúttal ne csak a világ, hanem egy egész galaxis messiásaként léphessünk fel, ahogy a többi idegen fajjal szövetséget kötve futunk versenyt a barátságtalan, mindent leigázni óhajtó kettel szemben, hamarabb kaparintva meg az ősi gép faj, azaz a Remnantok titkait, hogy helyreállítsuk a galaxis egyensúlyát. Azt.
A Mass Effect: Andromedát nem lehet a szokott módon megközelíteni, hogy ismertetésre kerüljön, mert játékmenetében egy kifejezetten összetett, játékélmény tekintetében pedig egy paradox sci-fi szerepjátékról van szó. Nyissuk a sort az agyzsibbasztóan unalmasabb oldalával, aminek generálása több szegmensre oszlik, elsődleges pilléreként a történet szolgálva, mely gyakorlatilag nem sok mindenről szól azon kívül, amit már felvázoltam, de azt legalább eseménymentesen és alaposan elcsépelve tudja mesélni a maga együgyű cselekményével és a csapnivaló szövegkönyvével, hogy a játékos órák tucatjain keresztül csak révetegen meredjen a gyengén rendezett átvezető filmek képsoraira és hallgassa az óvodás szintű dünnyögéseket, ami szerint még mindig nem történt semmi említésre méltó. A tapasztaltabbak itt már elkezdhették kapiskálni, hogy a BioWare-re jellemző érdekes párbeszédek, szabad válaszadási opciók és a történet szabad alakításának is búcsút lehet inteni.
A legtöbb esetben csupán két opció áll rendelkezésre a válaszadásra, de semmi jelentősége sincs, hogy melyiket választjuk, még árnyalásnak sem igazán nevezném és pusztán a látszólagosság kedvéért, egy együgyű illúzió fenntartásáért van jelen, éppen ezért különösebben nem is fogja a játékost izgatni egyik lehetőség sem, és azért sem, mert a fő küldetések esetében is tartalmatlan szócséplések hangoznak el csupán, a mellékeseknél pedig valóságos időutazást élhetünk meg a kilencvenes évek hack and slash szerepjátékainak párbeszédeinek megelevenedésével. Azon ritkább esetekben, amikor több opció is rendelkezésre áll és látszólagos döntéseket hozhatunk, szintén felejtős a stúdióra jellemző szabad történetalakítás, mert vagy érdektelen dolgokra tudunk hatást gyakorolni, vagy csupán árnyalhatjuk a történet apró mozzanatát, aminek a későbbiekben nem lesz visszacsatolása és feledésbe merül az egész mozzanat. Ezek után cseppnyi spoilert sem jelenthet, ha elárulom, hogy a történetre semmi nemű hatást sem gyakorolhatunk és totális lineáris mederben zajlik, hogy az apró-cseprő választásokkal, az egyetlen rendelkezésre álló befejezésnél csupán annyit tudjunk befolyásolni, hogy kik jönnek totál feleslegesen a segítségünkre a gyenge boss legyőzésére. Ezzel lényegében kifelejtve a játékból mindent, amit az ember várna, amikor a BioWare logóját megpillantja, keményebben fogalmazva kasztrálva a játék velejét.
Térjünk át inkább a játék pozitívabb vonásaira, mert az akció kifejezetten jól működik a rendelkezésre álló sebes mozgással, rövid idejű repüléssel, a klasszikus fegyverrepertoár sci-fi változataival -sok minden erős Halo beütéssel -, a temérdek feloldható és nagyon hasznos aktív képességgel, mely utóbbiak terén egy kifejezetten fantáziadús palettából válogathatunk, hogy a bevetésükkel egy pergős és látványos akció fergeteg kerekedjen, ráadásul a bolygókon begyűjtött nyersanyagokból magunk is építhetünk csúzlikat a megszerzett tervrajzok alapján, mint ahogy páncélzatunk minden elemét is szelektálhatjuk, majd mindegyiket különféle bónuszokkal láthatjuk el. A fejvesztett akciózás mellett a taktikázásra is lehetőség kínálkozik, nem csak a gördülékeny automatikus fedezékhasználattal, hanem a temérdek technológiai fejlesztés révén is, ahogy apránként lépdeljük a szinteket a bezsebelt tapasztalati pontokkal, ezzel a játék leginkább fantázia dús és legkidolgozottabb részére bukkanva. Persze a felfedezést követően.
Mert maga a felfedezés a leglebilincselőbb, ahogy az öt rendelkezésre álló hatalmas bolygón és egy aszteroidán landolva nekivágunk a feltérképezésüknek a Nomad fedélzetén, vagy éppen gyalogosan vívva a tűzharcokat, itt lépve képbe a részlegesen kiaknázott grafikus motor nyújtotta pozitívum, hogy önmagában a látványvilágukkal képesek rabul ejteni a játékost, egy kifejezetten kellemes kikapcsolódásként szolgálva a planétákon történő barangolással, örökösen valami apró érdekességre bukkanva, másutt pedig monumentális ellenfélbe ütközve, ami képes a boss harctól sokkalta izgalmasabb összecsapást tartogatni. Más kérdés, hogy ezeknek a végjáték szempontjából nincs komoly jelentőségük (inkább semmi), mint ahogy a nyersanyagok bányászatának sem, amiből fegyvereinket, páncélzatunkat és járművünket fejleszthetjük, mert a játék automatikusan dobálja a szükséges lootot, hogy akik nem szeretnek ilyesmivel babrálni, azoknak ne is kelljen állandóan a hátizsákban szöszölni (amit egyébként sem sokat kell), illetve a hajónk fedélzetén, mert ott hajthatunk végre minden fejlesztést, oldhatunk fel különféle bónuszokat a katonai és tudományos beruházások révén, szkennelhetjük a bolygókat fejlesztési pontok vagy nyersanyag után kutatva, vagy vethetünk be egységeket akciókba, mely utóbbinál a multiplayer részlegre (kooperatív horda mód) is bukkanhatunk.
A lenyűgöző látványvilágba csomagolt világok kialakítása fantázia, amíg a tartalom kreatív szegényre sikeredett, hemzsegnek a különféle érdektelen mellékes feladatok, amiknek akkor van jelentőségük, amennyiben kicsit mélyebben is elmerülnénk a lehetőségek között, hogy az adott bolygón kellő befolyást nyerve húzzunk fel egy szintén jelentéktelen bázist, vagy az adott planéta stabilitását szeretnénk 100%-ra tornászni, de különösebben egyik sem befolyásolja a fősodor végigjátszását és legfeljebb tápolunk a keményebb összecsapásokra, amihez már érdemesebb a Remnant erődítmények felfedezésének nekiveselkedni, ahol jó pár órát el lehet bolyongani a terjedelmes építmények furmányos labirintusaiban, rábukkanva az általam a játék legemlékezetesebb pontjának minősített sudoku-szerű feladványokra, amikkel első ízben a monolithek aktiválásánál fogunk találkozni, mert a glyphek felkutatását és a puzzle megoldását követően nyerhetünk csak belépést az ősi faj világába, de akadnak szintén kellemes összecsapásokat kínáló kett bázis foglalások is, a kizárólag akciót keresők számára. Maga a felfedezési élmény, ezzel a mai napig pazarnak nevezhető látképpel párosulva, kifejezetten relaxációs hatást képes gyakorolni a játékosra, hogy minden a korábbiakban említett jelentéktelen és érdektelen feladatba is fejest ugorjon, pedig a küldetések nagyon együgyűek, önismétlő és monoton feladatok.
Térjünk vissza a problémásabb elemekre - nem mintha ez idáig nem ez lett volna túlnyomó többségben -, amik rendszeresen szétzilálják még azt a morzsányi varázst is, amit képes megidézni az Andromeda, mint például a korábbiakban említett, csupán félig kiaknázott grafikus motor az összecsapott, robotszerű és két konzolgenerációval korábbi színvonalat prezentáló karakter mimikákkal és a filmeknél felbukkanó suta, darabos mozgási animációkkal, mert nem elegendő az üres, sehova nem vezető, gyenge szinkronos szócsépléseket hallgatni a piszlicsáré dolgokról, ehhez megfelelő körítésként dukál az idiótábbnál idiótább rángatózásaik és steril, élettelen, robotszerű mimikáik a karaktereknek. A technikai oldalon egyéb más, elég súlyos problémák is befigyelnek, méghozzá olyan is, amivel 30+ éves konzolos, és megszámlálhatatlan játékot felemésztő pályafutásom alatt sem találkoztam, és abban a (mint kiderült téves) tudatban éltem, hogy ez kizárólagosan a PC játékokra jellemző, ez márpedig egy olyan grafikai összeomlás, amikor a játék textúrái egyik pillanatról a másikra váltanak különféle geometriai alakzatokra, majd sebesen szétfolyva válnak egyszínűvé, kellemetlen formában idézve meg a hetvenes évek látványvilágát. Emellett előszeretettel omlik össze és hajítja ki az embert a dashboardra különféle hibakódok kíséretében, de vannak gyakori fagyások is, szerencsére már ritkábban előforduló glitch és bug parádéval karöltve, mint amikor küldetésen belül egy script nem akar elindulni, így jöhet a mentett állás visszatöltése, ami a végső boss harcnál nagyon fain, hogy még utoljára megvillantja tákolmány mivoltát a program. Persze mindez az EA-re jellemző módon, a mai napig javítatlanul. Ezeket lesz alakalom megtapasztalni, mert az unalmas, egy kaptafa tartalmát bőségesen kínálja - de, hát basszus, ilyen kilencvenes évek közepét idéző feladatokat nem is volt nehéz letárolni, akkor már legalább legyen dögivel, ugyebár - a sztorit hamarjában, 16-18 óra alatt le lehet tudni, viszont ha szeretnénk elmélyülni a glitchek, bugok és összeomlások világában, akkor 70-80 órára is rúg a műsoridő, csak persze legyen idegrendszer hozzá.
Roppant ellentmondásos játék lett a Mass Effect: Andromeda, aminek temérdek tartalma zömében monoton, önismétlő, unalmas és faék egyszerűségű feladatokat kínál, hogy maga a szép látványvilágba csomagolt felfedezés vigye el a hátán az egészet, ha már a BioWare-re jellemző érdekfeszítő és szabadon alakítható történet is valahol a fiókban maradt. Manapság már bagóért beszerezhető a leárazások során, és kizárólag ennyit érdemes csak fizetni érte azok számára, akik kedvelik a sci-fit, barangolnának az űrben és bolygókat térképeznének fel, mert ebben a vonásában kellemes kikapcsolódást képes nyújtani. Egyéb esetben pedig érdemesebb távol maradni tőle, mert a potom összegen csak gyötrelmet vásárol az ember.
5 pont
Műfaj: akció sci-fi szerepjáték
Megjelenés: 2017. (PlayStation 4, Xbox One, PC)
Fejlesztő: BioWare
Kiadó: Electronic Arts
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése