Milyen élet vár a gyerekzabáló bohócra Stephen King után?
Stephen King számos mára klasszikusnak számító közönség kedvenc kötetet hozott világra, és valószínűleg nem tévedhetek nagyot, ha azt mondom, hogy ezek közül kiemelkedik az AZ/IT című műve - ami eredetileg Az és It volt, csak a modernkor netes keresői ebbe belezavarodtak, ezért a Warner Bros. átváltott nagybetűkre -, ami a populáris kultúrába történő beépülését nagyban köszönheti az Andy Muschietti rendezte 2017-es mozifilmnek, oly mértékben töltve meg hosszú heteken keresztül a vetítési termeket, hogy a befektetett 35 millió dolláros költségvetését húszszorosan termelte vissza, azaz csak a jegyeladásokkal 704 millió dollár bevételnél jártak Warnerék. A számos kritikusi és közönség elismerésnek köszönhetően hirtelenjében mindenki kíváncsi lett AZ-ra, még azok is jegyet váltottak a gyerekek agyát felzabáló bohóc tébolyult kísértésére, akiktől messze állt a horror műfaj.
Ez a későbbiekben nagyban változott, a 2019-es 2. fejezet - ezzel King regényét kettébontva tálalva a történetet, mert eredetileg egyben látott napvilágot és csupán a magyar kiadások nyertek nyomdatechnikai okokból három, majd később már csak két kötetes megjelenést - már messze nem tudta kielégíteni a közönség igényeit, ahogy az AZ markából megszabadult gyerekek 27 év elteltével visszatértek Derrybe, immár felnőttként szállva szembe a ciklikusan visszatérő Halálfényekkel. Önmagában a felütés sem rejtett magában akkora potenciált, mint elődje, amit tetézett Muschietti fonalvesztése: immár képtelen volt a James Wan hullámzó teljesítményű személyes írójának (Annabelle 1-3, Az apáca 1-2), azaz Gary Dauberman forgatókönyvéből kinyerni azon atmoszférát megalapozó, majd apránként építgető elemeket, melyek az elődjét markánsan meghatározták.
Nem véletlenül volt ez így, elvégre azt nagy részben Cary Joji Fukunaga (a True Detective sorozat Emmy-díjas rendezője és vezető producere) ültette vászonra. Warnerék a Charlotte Brontë regénye alapján készült Jane Eyre című misztikummal meghintett, gótikus pszichológiai dráma sikerén felbuzdulva csaptak le a független filmes író, rendező, operatőr és producer Fukunagára még 2012-ben, a stúdió részéről teljes körű támogatást élvezve, hogy a karakterekre jellemző sablonosságot és kommersz horror jegyeket levetkőzve építse újjá az ember közelibb perspektívába helyezett főhősöket - akiknek traumái is sokkal mélyebb kibontást nyertek volna -, majd továbbra is a saját elképzelései szerint ültesse Stephen King cselekményét egy lassan építkező arthouse horror stílusba, nagykanállal fűszerezve egy kézzel tapinthatóan vaskos atmoszférával.
Legalábbis ezek voltak Fukunaga elképzelései egészen addig a napig, amíg Warnerék át nem passzolták a horror sablonokhoz görcsösen ragaszkodó leányvállalatuknak, a New Line Cinemának a projektet, a vezetőség márpedig a javarészt kész állapotban lévő forgatókönyvtől megriadt, nemtetszésük kifejezésével többszöri vitába keveredve az alkotóval. Fukunagára jellemző, hogy az alapoktól szereti felépíteni filmjeit, annak minden résztevékenységéből kihasítva egy óriási szeletet, éppen ezért lett volna foglalt helye a rendezői székben is, csakhogy lelkesedése a dédelgetett projektje felett, és kitartása, hogy vízióját keresztülverje a vaskalaposokon, egyre apadni kezdett, mígnem elérkezett az a nap, amikor a New Line Cinema keményen megvágta a költségvetést, szemetes kosárba hajítva az író-rendező azon elképzelését, hogy a CGI-t mellőzve, kizárólag épített díszleteket, valódi kosztümöket és színészeket alkalmazzanak a forgatáson. Fukunaga poharán is volt egy mérce, ami ekkor érte el a telítettségi szintet: pár héttel a forgatás megkezdése előtt összepakolt az irodájában, és maga mögött hagyta 3-4 évnyi munkáját. Elmondása szerint nem ő volt az alkalmas személy, akit a stúdió a projekt megvalósítására keresett mert: „Én egy nem mindennapi horrorfilmet akartam készíteni, de ők egy teljesen átlagos, ártalmatlan filmet akartak, amivel nem kockáztatnak semmit.”
Ennek a pánikhelyzetnek a közepén került helyzetbe a thriller/horror zseni James Wan által felfedezett, a számos esetben klasszikus elemeket modernekkel kombináló, feltörekvő, de hullámzó színvonalon teljesítő Gary Dauberman, akit dobermannként eresztettek a forgatókönyvre, hogy egyfelől szépen írja vissza a karaktereket annak rendje s módja szerint, másfelől ollózza a pszichológiai drámázást, majd töltse meg a filmet minél több jumpscare jelenettel. Szintén ekkor került képbe a rendezői szerepkörre a kétszeres Oscar-díjas Guillermo del Toro által felkarolt, az annak idején a nővérével közösen készített 3 perces horror rövidfilmjéből később kasszasiker mozifilmet forgató (Mama) Andy Muschietti. Azt, hogy mit veszítettünk és mit nyertünk a formációváltással, már sosem fog kiderülni, de az bizonyos, hogy ők hárman (Fukunaga, Dauberman és Muschietti) forradalmat hajtottak végre, ahogy megmutatták hogyan lehet Stephen King műveit méltó módon vászonra dolgozni, ami a stúdió örömére a filmtörténelem legjövedelmezőbb horrorja is lett egyben.
A Dauberman és Muschietti által összehozott AZ: 2. fejezet filmesztétikailag - meg egyébként sem - különösebb firtatást nem érdemel, ezt alaposan alátámasztja a mű szerényebbnek mondható profitja is, ahogy a több mint duplájára emelt büdzsét megtoldották egy 100-120 millió dolláros marketing kampánnyal - a film még mindig messze nem került ennyibe! -, majd a bevétel 230 millióval elmaradt elődje sikerétől, elvégre ezúttal annak terjedt hamarjában híre a kritikusok és a közönség részéről egyaránt, hogy szimplán halálra unták magukat a feleslegesen 169 percre nyújtott és gagyi CGI-jal agyontűzdelt tartalmatlanságon, mely történet varázsának a pillérei az első fejezetben ragadtak. Ezen el lehet gondolkodni, bár szerintem Warneréket a kritikusi vélemények, a komoly hibákra való rámutatások, és a közönség szemrehányása egy pillanatig sem hatotta meg - erre kiváló példaként köszön be a Welcome to Derry, de ne rohanjunk ennyire előre -, mert továbbra is pénz, illetve nagyon sok pénz volt AZ-ban, tehát csak idő kérdése volt, hogy az általuk birtokolt HBO vajh mikor vágja bele fejszéjét egy még sokkalta keményebb fába, azaz mikor tökélik el magukat a gyerekek rémálmában felbukkanó, sárgán izzó macska szemeivel lebegésre csalogató bohócnak eddig King által is elbeszéletlenül hagyott történeteinek sorozattá adaptálására.
És ezzel ki is lyukadtunk a Welcome to Derrynél, a háttérben építgetett szálakkal rögvest magyarázatul szolgálva azok számára, akik már látták az első etapot, hogy a sorozat miért mutat hatalmasabb kontrasztot egyetlen évadon belül, mint annak idején a két mozifilm. Pontosan ezért, mert Warnerék továbbra is ragaszkodtak Andy Muschiettihez, aki ezúttal magával hozta nővérét, Barbarát, valamint a második mozifilm stáblistáján nem jegyzett szárnysegédjét, Jason Fuchst - ő ellenőrizte és kozmetikázta Dauberman forgatókönyvét… elvégre több szem többet lát… meg mégiscsak Daubermanről van szó. Azt érdemes leszögezni, hogy ők hárman teljes körű alkotói szabadságot nyertek, Warnerék úgy álltak be mögéjük, mint ahogy annak idején Fukunagát támogatták, és ennek azért van jelentősége, mert a Muschietti testvérpár most kőkeményen megvillanthatta, hogy mennyi horror kreativitás rejlik művészi zsigereikben - vagy sem -, és mit képesek kihozni - vagy sem - egy ilyen temérdek lehetőséget magában rejtő, viszont gránitkemény alapanyagból.
Az első epizód feltétlenül a zsenijüket példázza, mert én hirtelenjében nem is tudtam hova tenni a látott képsorokat azt követően, hogy erős kételyekkel vágtam neki a Welcome to Derrynek, de a kivételesen hátborzongató atmoszférája és brutálisan kemény horror tartalma hamarjában szertefoszlatta szkepticizmusomat, és rögvest a rettegéssel átitatott feszült figyelem lépett helyébe. Mert AZ ismét felébredt a 27 éves szunnyadásából, 1962-es felbukkanásával egy eddig a közönség, de King számára is ismeretlen formában térve vissza az a több millió éves démon, aki kéjes gyönyörrel vadászik továbbra is a gyerekekre. Azon kiszolgáltatott, védtelen és ártatlan lelkekre, kiknek körében mészárszéket rendez Muschiettiék horror tabu döntögetésével: fertelmes iszonyattal keveredő szívfacsaró érzést és az örökös bizonytalanságot ültetve el már első perceivel az elsődleges áldozatának tekintett közönségében, elvégre itt bármikor bármi megtörténhet, és bármikor bárki a legborzalmasabb rémségek martalékaivá válhat az aprólékosan építgetett rémálomszerű téboly közepette.
Nem véletlen a tabu jellege ennek a témának, elvégre nagyon (nagyon!) kevesen képesek értelmesen és érzelmesen keretekbe foglalni az ilyetén jeleneteket, hogy azok a jó ízlés határain belül legyenek képesek kiváltani a szándékozni kívánt lélekszaggató iszonyatot, a triumvirátusnak viszont nem csak ezt sikeredett tökéllyel hozni és AZ által szolgáltatott horror élménynek egy egészen új formáját prezentálni, hanem a Stephen King által teremtett világ mélyére is lebányásztak, hogy azt az alapjaitól építsék újra, ezzel egy drasztikus univerzumbővítést hajtva végre. Ennek köszönhetően nyerhetünk magyarázatot valahára, hogy Pennywise egészen pontosan kitől, hogyan és mikor nyerte el végleges formáját, egyben felfedik alantas indíttatásának legmélyebb bugyrait, amikor az egykori Táncoló Bohóc lánya felbukkan egy komolyabb mellékszerepben, továbbszínesítve mitológiáját.
Persze ez mind smafu ahhoz képest, amire a fő konfliktus szálat építgetik. Az írók kaptak a remek alkalmon, hogy a főcselekménnyel párhuzamosan visszakacsintsanak a nagyon régi múltba, és feltárják Földre jövetelének körülményeit, majd a becsapódás során szilánkokra robbant börtönének sorsát, ahogy az idegen istenség fenyegetése alatt rettegésben élő őslakosok összegyűjtötték a kőzetdarabkákat és a misztikus pillérekkel új ketrecet építettek számára, mit sem sejtvén, hogy évszázadokkal később az őserdőnek írmagja sem fog maradni, mert helyén Derry városa épül majd fel. Az a bizonyos Derry aminek hátborzongató történéseit már megismerhettük az 1989-ben és 2016-ban játszódó - a regény évszámaival szembemenő - első és második fejezettel, így ezúttal visszafelé haladva az időben kerül elmesélésre első körben AZ 1962-es felbukkanása, amikor a hidegháború kellős közepén már a városban állomásozó hadsereg is felfigyelt a földönkívüli lényre, a pillérek felkutatásával igyekezvén tőrbe ejteni, hogy egyfajta szuperfegyverként vethessék be a Szovjetekkel szemben. Persze ehhez a pillérek őrzőinek is lesz egy-két keresetlen szavuk, majd a cselekmény előrehaladtával kénytelenek lesznek az AZ által célba vett gyerekekkel és a hadsereg renitensével is szövetkezni, miközben a sokak által a világbővítés további remek húzásának tekintett, de valójában már King által is ezzel a háttérrel szerepeltetett, a Ragyogásból megismert médium Dick/Richard Hallorann támogatását is el kívánják nyerni.
Adva van az alaposan összegubancolt fő konfliktus szál: AZ a gyerekek elméjébe férkőzve kísérti őket, akik a fenyegetést felismerve ellene indulnak, miközben a hadsereg Hallorann képességeit felhasználva indít hajtóvadászatot AZ fészkének kifüstölésére és a pillérek felkutatására, ami persze az évszázadok óta őrködő beavatottaknak cseppet sem nyeri el a tetszését. Mindez egy kellő tempóra kalibrált, különlegesen hátborzongató atmoszférába és kemény horror cselekménybe ágyazva, ahol az elsőre kifejezetten érdekes karakterek és személyes drámáik legalább annyira színesítik a történetet, mint AZ örökösen kiszámíthatatlan, valamint annál is brutálisabb felbukkanásai, a sorozatok tekintetében egy kivételesen remek hangkeveréssel idézve elő mámorító szívritmuszavarokat és szívizomelhalásokat.
Ezek a beszipkázóan lebilincselő és zsigeri rettegést kiváltó képsorok peregnek az évad feléig, ahol berobban egy centrális konfliktus azon momentummal, amikor külön utakon merészkedik le mindenki a csatornába. És ez az a pont, ahol hirtelenjében a nyolcvanas évek alsó polcos akció-horror filmjenek színvonalára csúszva roskad önmagába a film, az elfuseráltabbnál elfuseráltabb jelenetek sorozatával licitálva egymásra a Muschietti testvérpár és Fuchs, egyben prezentálva a totális kimerülésüket, ahonnan már képtelenek lesznek visszakapaszkodni, ahogy az epizódok színvonala döbbenetes mélységeket bejárva indulnak lejtmenetbe.
Mindezen jelzők nem pusztán az előzmények tükrében indokoltak - ahogy a kimért tempójú, feszült és aprólékos építkezést felváltja a tartalmatlanságukkal indokolatlannak nevezhető jelenetek körüli toporgás a megfeneklett cselekmény mély bugyrában, miközben a sorozatot markánsan meghatározó atmoszféra is apró atomjaira hullik és temeti maga alá a kezdetekben érdekesnek tetsző karaktereit, akikről lehull az a bizonyos írói lepel, miszerint a horror műfaj fennállta óta pörgetett papírmasé figuráknál egy grammal sem mutatnak többet, elvégre személyes történeteik megbicsaklanak, majd félbeszakadva vesznek bele az alibi és töltelék karakterek dögkútjába egytől egyig -, hanem a fennmaradt epizódokat önmagukban értékelve is tetten érhető a kisiklott, legatyásodott cselekménybe szuszakolt, kiüresedett karaktereivel szép komótosan, a gyengeelméjűek nyugalmával masírozása egy irritáló affektálásba, hisz a scriptet átfutó rendező is inkább már a büfében töltötte el hátramaradt idejét a forgatásból, miután megpillantotta annak leggyalázatosabb vonását a szövegkönyv ZS kategóriába zuhanásával; a döcögős cselekmény közepette lepleződve le a James Remar által alakított Shaw altábornagy igazi - hatvanas évek James Bond filmjeit idéző - nevetséges indíttatása, miközben bedurrantanak az olyan egysorosok puffogtatásának, amik legutoljára Lou Diamond Phillips, Don The Dragon Wilson és Cynthia Rothrock száját hagyták el a kilencvenes évek elején, csakhogy ne néma film kerüljön a vásznakra.
Életemben nem láttam még ennyire éles kontrasztot egy sorozat évadán belül, hogy a zsenialitásból az unalmasan meddő banalitásba fulladjon, amiből az Andy Muschietti által rendezett utolsó epizód próbálná meg visszaverekedni magát legalább a középszerbe, csakhogy ennek esetében is nagy adag jó indulat szükségeltetik, hogy azt mondhassam, legalább félig-meddig sikeredett, elvégre ez az egészen jónak nevezhető, ugyanakkor kliséket egymásra halmozó befejezés messze képtelen elmosni a film olyan szintű szilánkokra hullását, amire a legfrappánsabb hasonlat AZ ketrecének földet érése lenne. Kissé olyan ez, mint amikor egy darab felénél a színpad önmagába roskad, a színészek pedig a díszletekbe és a függönyökbe kapaszkodva rántják azokat magukra, majd egy három órás néma csendet követően elül a felvert porfelleg és feltápászkodva hajolnak meg a közönség előtt, azt kiáltván: produkció!
Itt jönne a nagy kérdés, amit sajnos nem lehet költőivé formálni, azaz vajon kinek is ajánlható a Welcome to Derry? Nehéz helyzet ez, de én amondó vagyok, hogy minden mélyzuhanása ellenére is az első négy epizód végett feltétlenül érdemes megtekinteni minden horror kedvelőnek, mert egy páratlan élményben lehet részük. Az egy egészen más tészta, hogy a továbbiakban a szériával együtt fognak zuhanni az unalomba, hogy kényszeredetten letudják a 180 fokos színvonalbeli fordulatot vett epizódokat a befejezés eléréséhez, mindvégig ott kattogva a fene nagy kérdés, hogy egy ennyire remekül felépített horror történetet hogyan lehetett ilyen szinten kisiklatni, majd összecsapni. Hát úgy, hogy Muschiettiék nagyon értenek a horror mibenlétéhez - főleg a classic, monszta és gore vonalhoz - és annak építőelemeihez, de nem tudnak történetet, cselekményt, sem párbeszédeket írni, karaktereket pedig végképp képtelenek formálni és életre kelteni. Mindenki másnak már csak a tartalma végett sem érdemes kísérletezni, mert ez messze nem az az AZ, amire annak idején azt mondtam, hogy a horror veteránoknak egyaránt olyan szórakoztató lehet, mint a frissen belépők számára. Ez jóval keményebb kategória, ami szintén a szerzők érdemét példázza, ahogy megmutatták Pennywise végletekig romlott, könyörtelen, elvetemült és aljas arcát, amire még King sem volt képes.
Műfaj: horror
Műsoridő: 8 x 54-70 perc
Debütálás: 2025.
Rendező: Andy Muschietti, Andrew Bernstein, Emmanuel Osei-Kuffour, Jamie Travis
Forgatókönyv: Andy Muschietti, Barbara Muschietti, Jason Fuchs, Guadalís Del Carmen, Jasmyne Flournoy
Főszereplők: Bill Skarsgård, Taylour Paige, Jovan Adepo, Stephen Rider, Matilda Lawler, Amanda Christine, Clara Stack, Blake Cameron James, Arian S. Cartaya, Chris Chalk, James Remar, Thomas Mitchell, Madeleine Stowe, Peter Outerbridge, Kimberly Guerrero
Zerko
