A venezuelai Amazonas-medencét kutató entomológusok tudtukon kívül hurcolnak be egy eddig ismeretlen, agresszív pókfajt az Egyesült Államokba, ami a helyi zugpókkal párosodva hoz világra olyan társadalomba szerveződő utódokat, melyek új életteret kívánnak hódítani maguk számára, offenzívát indítva Canaima városának lakossága ellen. A sorozatos elhalálozásoknak csupán egyetlen ember vethet véget: Delbert a rovarirtó.
1990 júliusában került az amerikai mozik vetítővásznaira az Arachnophobia - magyar címen: Pókiszony - című film, Jeff Daniels és John Goodman főszereplésével, akik Dr. Ross Jennings és Delbert McClintock bőrébe bújva vették fel az ádáz küzdelmet az intelligens, szuper agresszív, és halálos marású pókhordákkal szemben, egy olyan magával ragadó feszült thriller-horror történetbe ágyazva kettőjük lehetetlennek tetsző harcát, amit már csak a Spielbergnek köszönhetően megvalósult hátborzongató vizualitás volt képes csúcsra járatni; a halálos kombinációval emberek millióiban ültetve el egy élethosszra az arachnophobiát. Soraikat gyarapítottam magam is, amikor 1991 koratavaszán a hazai mozitermekbe, majd pár hónappal később a videotékák polcaira is begyűrűzött a pók invázió. Legalább mi magyarok abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy rögvest belevághattunk a szintén 1991-ben debütált játékadaptációba, szembeszállva a Canaimát ellepő gyilkos hordákkal, egyben leküzdve félelmeinket a mikronnyi, alantas fenevaddal szemben.
Abban az időszakban reneszánszukat élték a filmek alapján készített játékok - a nyolcvanas évek videojáték krachját követően támadva fel hamvaikból -, a 2000-es évekhez viszonyítva azzal a különbséggel, hogy nem mindjárt a mozijegy mellé lehetett megvásárolni ezeket a játékokat, hanem az USA viszonylatában is 6-10 hónapot várni kellett, hogy személyes kedvenceinket interaktív formában élhessük újra, számos esetben kifejezetten remek játékélményeket szavatoló adaptációkkal. A nagy összeomlást követő lábadozás hamarjában dömpingbe torkollott, szinte kötelező módon csatolva a kasszasiker - vagy akár bukott - filmekhez egy a lefektetett sztenderdekre épülő, egyáltalán nem túlgondolt, mégis az évtizeddel későbbi társaikhoz képest sokkal szórakoztatóbb formát öltő feldolgozást, melyek sorát gyarapította az Arachnophobia is.
A játék bevezetője pár feliratos narrációval ellátott, kifejezetten pofás grafikával megalkotott illusztrációval avatta be a játékosokat - főleg azokat, akik első ízben találkoztak a címmel - a film azon kezdőképsoraiba, ahonnan hirtelenjében a kipattanó konfliktus mélybugyrában találhattuk magunkat: az apró termetű gyilkos fenevadak ellepték Canaima városát. A bevezető bármennyire is rövid volt, a remek körítésnek köszönhetően hamarjában beleverte az ideget a játékosba, hogy az utolsó képkocka legördültével reflexből tenyereljen az iránygombokra, vadul navigálva Delbert gépjárművét a pár lakóépületből álló Canaima városának izometrikus nézetű térképén, majd a számára szimpatikusnak ítélt házba betérve vadászhatta le az új életteret kutató, és ezzel fajunkat veszélyeztető nyolclábúakat.
A jobb alsó sarokban össze-vissza tekergőző - és ezzel felesleges, csupán illusztratív mivoltát demonstráló - rovar radart figyelmen kívül hagyva választhattunk egy tetszőleges épületet, amihez megérkezvén elszántan az enterre tenyerelve nyerhettünk belépést a több szintre (földszint, pince, emelet) osztott ház kipucolásához. A kamera oldalnézetre váltva prezentálta az irányítás alá vehető főhősünket, akivel ildomos volt a helyiségek között nagy óvatossággal közlekedni, hogy a hirtelenjében felbukkanó pókok marásait elkerüljük - egy remekül időzített gombnyomással kényszerítve az erős túlsúllyal átitatott Delbert képlékeny formát öltő testét apró ugrásokra.
Az irtás hatékonysága érdekében némi taktikázást kellett bevetni az előre-hátra mozgásokkal, majd idejében az akció gombra tenyerelve lepermetezni a játékban méretes formát öltő pókokat, eleresztve mellé egy „Pusztulj, gurulj!” örömkiáltást, mire hanyatt is vágták magukat, egy időre szabadabban mozogva az adott helyiségben, amíg a többnyire emeleten fellelhető fészkekből elő nem kerültek az újabb egyedek.
Már az első városnál is szembetalálkozhattunk olyan rafinériás degekkel, melyek a különféle tereptárgyak mögé rejtőzve várták prédájukat, későbbiekben pedig alaposan megemelték a lécet a plafonról lecsüngő, és csupán közeledésünk esetében marásra ereszkedő arachnákkal, majd a kizárólag a mennyezeten kóricáló, és váratlan pillanatokban a hátunk mögé kerülő példányokkal, miközben pályáról pályára haladva egyre csak emelkedett az egy négyzetméteren felbukkanó ragadozók száma. Persze a mezei poroszkáló, egyhuzamban járőröző társaik sem voltak könnyűszerrel permetezővégre kaphatóak, a közelükbe férkőzve gondolhattak egyet, hogy egy hatalmas függőleges ugrással térjenek ki támadásunk elől, ezzel tovább apasztva Delbert véges számú permetszer készletét, éppen ezért komoly figyelmet kellett szentelni a város összes épületének alapos átkutatása.
A városokban nem volt jelen a játékélményt jelentős mértékben fokozó véletlen generálás, fixen építettek voltak, így hát többedik nekifutásra már kapásból tudhattuk, hogy hol fészkel a szint teljesítéséhez nélkülözhetetlen célpontunk, azaz a helyi Tábornok, akit a burokból előugorva azonnal megismerhettünk a termetesebb méretéről, citromsárgán csíkozott lábairól, és hatalmasabb, marásra kész ugrásairól.
Viszont már első próbálkozásra felismerhető volt az ilyetén elszántság fatális hiba jellege, amennyiben a komolyabb felszerelést nélkülözve indultunk neki az extrém erős Tábornok legyűrésére, a sebes padlódeszkába harapást követően még a gyengébb képességűek is rögvest eszmélve, hogy elengedhetetlen az összes melléképület bejárásával és a kisebb fészkek kipucolásával szert tenni a Cidex bombákra, amiket a padlón elhelyezve mérgezhettük be a helyiség teljes légterét. Legalább ennyire nélkülözhetetlen volt a háti permetezőtől sokkal vagányabb és erősebb, ám extrém ritka lángszóró, aminek megkaparintásának pillanatában nyúlhattunk a magnó play gombja irányába, felharsanva az előre bekészített Hellraiser Ozzy Osbourne-tól, és kezdetét véve a terminátor üzemmód.
De mindenek előtt az elsősegély csomagok bezsebelésére kellett fókuszálni, mert bármily körültekintően haladtunk is a már kiismert és betanult pályákon, idővel bizton begyűjthettünk pár pókmarást, amit Delbert nem viselt szívesen. Számos játék főhősével ellentétben nem rendelkezett életerőcsíkkal, vagy számlálóval, csupán egy a Doomhoz, vagy Wolfenstein 3D-hez hasonlatos portré mutatta karakterünk fizikai épségét, vagy éppen már aszalódásnak indult ramaty állapotát, összességében három marást bírva el megtermett teste, a negyedik bekapásakor élettelenül csuklott össze, majd beköszöntött a game over, a mumifikálódott teteme feletti játékidő és ölés/perc statisztikával tudatosítva végérvényesen a játékos bukását, egyben a versengésnek teret engedő eredményt. Három marás és nem több, ellenkező esetben lehetett a teljes játékot elölről kezdeni a continue lehetőség hiányában, amolyan akció-túlélő formát kölcsönözve számára.
Összesen hét városban kellett megfordulnunk, hogy permetszert tegyünk a történet végére: Canaima bejárása még turista osztálynak nevezhető a maga bevezető jellegével, ennek kipucolásával ellátogathattunk a nyári látképből immár ősziesbe hajló, majd tél marta fagyokba burkolózó, és egészen új épületeket (társasházak, különféle üzletek, fészer) tartogató Webster, Dudley, Elias, Buggley, Infes Station és Arachton városába. Az egyre ádázabb - értsd: szivatós - helyszíneket letudva jött az igazi feketeleves, ahogy a játékos az utolsó Tábornok elpusztításával örömittasan kiáltott fel győzelmi mámorában, majd hirtelenjében a záróképsorok igencsak keserű pirulát toltak az egyre lefelé görbülő ajkai közé, miszerint a kitüntetést követően Delbertet felkérte az elnök, hogy az Amazonas-medencében található őshonos pókfészket is puceválja mán kifelé, ha ennyire fain rovarirtó.
És persze főhősünk a grét júesszé biztonságával messze nem elégedett meg, leporolta védőruhájáról a rászáradt toxint, majd rögvest felpattant az első venezuelai járatra, hogy írmagját is elpusztítsa a frissen felfedezett pókfajnak, itt köszönve be az amolyan japán stílusú boss rush, ahogy három Tábornok követte egymást a végső élet-halál küzdelemben, hogy elnyerjük a befejező grafikát, ahol Delbert elsütötte nem túl filozofikus, de beton szilárdságú talapzaton nyugvó gondolatát: „Az egyedüli jó pók, a döglött pók!” - ámen.
Arachnophobia MS-DOS, Amiga, Commodore 64 és Amstrad CPC verziói
Sajnálatos, hogy a videojáték-sajtó messze nem fogadta a Disney filmjének - hát igen... ekkoriban még készítettek komolyabb témájú, és kifejezetten jó mozikat, azaz az Oroszlánkirállyal párhuzamosan küldték vetítésre a Ponyvaregényt, de szintén hozzájuk tartozott a klasszikusok sorait gyarapító Hatodik érzék, A szikla, a Con Air, a Sikoly trilógia, de még az Alkonyattól pirkadatig című vámpír horror is - játék változatát olyan lelkesedéssel, mint jómagam: az Amiga Action 51%-os értékelése még a jobbak közé tartozott, miközben az Amiga Power már 32%-ra degradálta Delbertnek a filmben is komikus formát öltő akciózását, és inkább a PC/DOS verziónak sikerült a stabil középszert prezentáló 50-es értékbe betonoznia magát. A kritikusok első sorban a játék monotonitását emelték ki a negatívumok oldalán, amit szorosan követett a nehézkes irányítás - Felteszem a kérdést, hogy ebben az időszakban melyik játéknak nem volt az? Ezt kötelezően mindenhova oda lehetett írni. -, valamint a szaggatott animációk, és a gyenge hangeffektek, melyek vitathatatlanul egy középszerűnek nevezhető, de véleményem szerint tisztes iparosmunkának betudható feldolgozást jelentett, vitathatatlanul kizárólag a film kedvelőinek - és a pók gyűlölőknek - nyújtva kellemes játék órákat. Egészen más a helyzet manapság, elvégre sokkal szórakoztatóbb tud lenni, ha feltámad az emberben a vágyakozás egy tömény retro videojáték élményre, ennek esetében az alábbi linken (RetroGames) elérhető a böngészőben futtatható verzió.
Műfaj: shoot 'em up/oldalnézetes akció
Megjelenés: 1991. MS-DOS, Amiga, Commodore 64, Amstrad CPC
Fejlesztő: BlueSky Software
Kiadó: Disney Software
Zerko
