A háború természete sosem változik... legfeljebb a Fallout.
Az első évadnál tettem egy kitérőt - tehát nem ismétlem magam részleteiben -, hogy még egészen fiatal koromban, a második számozott (egyben legjobb) epizódnál kapcsolódtam be a játékok világába, majd napjainkra az összes felvonást letudva mondhatom magam a széria nagy kedvelőjének, annak ellenére is, hogy a posztapokaliptikus világú, körökre osztott harcrendszerű szerepjáték temérdek változáson esett át az évtizedek folyamán; a Bethesdához kerülve alaposan átformálódott egy külső/belső nézetes akció (nyeklő-csukló) RPG-vé, ahol a káprázatos látványvilág mellett már messze nem jutott akkora szerep a túlélést szolgáló taktikázásnak, a különféle perköknek és skilleknek, mint a temérdek tervezgetést, megfontoltságot és véres verejtékcseppeket követelő elődjeiben - erre legkiválóbb példa a totális akciózásba átcsapó, és talán minden idők legrosszabb DLC-jének nevezhető Operation: Anchorage.
Ez alól volt egy roppant kellemes kivétel, amikor az egykori Interplay Productions/Black Isle Studios (Fallout 1-2) tagokat tömörítő Obsidian Entertainment összekalapálta a New Vegas felvonást, tökéllyel idézve meg a régi epizódok hangulatát, szerepjátékos elemeit, frakció- és karmarendszerét, komplexebb városait, szerteágazó küldetéseit, túlélő módját (bár a survival szint lehetett volna keményebb, ha már ez volt a neve), és a kifejezetten kellemesre sikeredett sztoriban rejlő döntések következményeit, ezzel több száz órára terjedő újrajátszási lehetőséget biztosítva a Wasteland kalandorai számára. A Fallout: New Vegas nem véletlenül remekelt a modern epizódok soraiban, elvégre a veterán fejlesztők a 2003-ban törölt Fallout 3 forgatókönyvét és jegyzeteit szedték elő a megvalósításához.
A TV sorozat második évada - az előzmény fináléjának záróképsorait követően szemernyi meglepetést sem tartogatva - éppenséggel New Vegasba látogat, hogy a széria igazi főszereplője, a ghoul Cooper 200 év elteltével végre fellelje elvesztett családját, a másodhegedűsre degradált Lucy bilincsbe verje az atombomba eregetéssel tömeggyilkosi státuszt kiérdemlő apját, miközben Maximus immár a Brotherhood of Steel teljes körű tagjaként veti bele magát ismételten egyik testvére likvidálásba, ami a széttagozódott frakció polgárháborújához is vezethet.
Annak ellenére, hogy a játékok főszereplője zömében egy vault dweller (menedéklakó) volt, és Lucy hatalmas szeletet hasított maga számára az első évadból, mégis szembeötlővé vált, hogy a széria esetében Cooper lesz az igazi főantihősünk, mely sejtés a második felvonásra be is igazolódott, ahogy az írók továbbra is ügyesen kapaszkodtak ghoul mivoltába, elvégre személye az egyetlen olyan túlélő, aki még egyaránt emlékszik az óvilág hétköznapjaira, az USA-Kína konfliktus frontvonalára, majd a mindent elsöprő és a Wastelandet/Pusztaságot megteremtő atomháborúra, így hát továbbra is rajta keresztül szőtték tovább a 2077-ben bekövetkezett sorozatos atomvillanások konspirációs szálait, beköszönve a játékból jól ismert RobCo vezér, Mr. House; gyakorlatilag az évad legérdekesebb és érdemlegesebb pontját szolgáltatva, annak ellenére is, hogy a veteránok nagyon jól tudják ki nyomta meg elsőkét azt a bizonyos vörös gombot.
Eléggé szomorú dolog ez, mert ezeket a flashback formában beköszönő jeleneteket is erősen szétdarabolt és csapongó tálalásban szemlélhetjük, megspékelve a lore-on kívül eső új költeményekkel, mely húzás elengedhetetlen volt a rejtély fokozására... és mégis az egyedüli figyelemfenntartóként képes hatni, főleg amikor az alaszkai fronton befigyel egy deathclaw Cooper T45-ös sisakja alá, ezzel tökéllyel példázva, hogy az írók valóban sok munkát fektettek a kánonba illeszkedő, és akár sokak által kevésbé ismert jelenetek összekovácsolásába, és csupán a teljesen újnak jegyezhető, a kétszáz évvel későbbi eseményekre is súlyosan kiható rejtélyes háttérszálak szövögetése érdekében tértek el erősen az alapanyagtól. Meg persze az olyan apróságokkal, mint Cooper szipókája - a ghoulokat az elméjük megbomlásától védelmező szérum -, ami a forrásműben messze nem létezett, de említhetném az Acél Testvériségének szektásítását is a sok egyéb más mellett, viszont ezen, a lore tekintetében jelentéktelennek nevezhető betoldások és torzítások csak színesítették az univerzumot, nem mellesleg azon ritka alkalmakat jelentő, egészen kiváló drámai jeleneteket nyerhetünk általuk, ahol elvétve felvillantja kardfogait a Fallout sorozat.
Mindenesetre a konspirációs szál sokkal meredekebb és kevésbé kanonikus méreteket kezdett ölteni, ami vagy elnyeri a szemlélő tetszését és megbékél vele, vagy sem; és valahol lényegtelen is, ha tartják magukat az eredeti végkifejlethez, elvégre minden szétdaraboltsága ellenére is az évad legerősebb pontját mutatja fel, ellentétben a fő potenciállal rendelkező 219 évvel későbbi pusztasági kalandokkal, mert a posztapokaliptikus világba ágyazott cselekmény igencsak vérszegényre, mondhatni semmitmondóan unalmasra sikeredett, mely fásultság érzetet tovább hatványoz a temérdek érdektelen mellékszál, ezzel a kombinációval egy a tartalmatlanságából eredően vontatott, lagymatag, és szétzilált történetet tárva a közönsége elé. Nem akarok degradáló lenni - viszont az leszek -, de számomra nagyon az az érzés jött át a pergő képkockák láttán, mintha egy csapat nagyon lelkes, szakavatott, de atom dilettáns személy ült volna neki egy rajongói regény megírásának.
Itt van számunkra Cooper, a gátlástalan ragadozó ghoul, aki az atomvillanásokat követően még a Pusztaság könyörtelenségeivel is szembeszállt 200 éven keresztül, hogy az örökösen benne szunnyadó reménye beteljesüljön családjának visszaszerzésével. És jelen van az előző évad záróképsorainál mellécsapódó, naivan az igazságot kutató, és az elesettek felsegítésével örökösen csapdába kerülő leányzó, az információhiány és agymosottság révén idillinek nevezhető, de mindenekelőtt egy biztonságot nyújtó óvóhelyről a könyörtelen Wastelandbe merészkedő Lucy; kettőjük tökéllyel idézve meg az antitézis-páros fogalmát. DE mind efelett az írók messze átsiklottak, ahogy csupán hébe és hóba voltak képesek megpendíteni ezen húrokat, messze nem aknázva ki azt a felállásban rejlő tartalmat, amit akár egy évadon át lehetett volna szemlélni, még akkor is, ha csupán kettőjükre szorítkozott volna.
Moldaver likvidálást követően hiába hozta úgy a sors, hogy - az első évad scriptjét követve, és csak a karaktereket rotálva - társultak be egymáshoz, csupán infantilis fapoénoknak, üres fecsegéseknek, és rosszul koreografált, viszont attól még látványosnak nevezhető akciózásnak jutott hely; teszetosza üresjárataik lerántva a fátylat karaktertelenségükről, miközben kalandosnak szánt útjuk kizárólag érintőlegesen súrolnak olyan helyszíneket, mint Caeser tábora, és inkább időznek el a játékból jól ismert, az interaktivitás hiányában gyermeteg formában visszaköszönő klisés jeleneteknél, ahol rettenet bukdácsoló módon sejlenek fel a jellembeli különbségekből eredő ütközőpontok, majd bontakozik ki egy nagycsoportos mesélőnek a szintjén az ok és okozati konfliktusok, ami a zavaros csapongást követően egy látszólagos megoldásba, később egy mérföldekről előre látható „csavarba” torkollik, mindvégig alig-alig súrolva az ember idegrendszerét a feszültséggel és hangulati morzsáival, melyek így a roppant érdektelen mellékszálakkal szétmosva, a következő ismételt találkozásra szertefoszlanak, mint atomvillanásban a Doom Town-i díszletváros.
Éppen ezért is terelődött inkább a reflektorfény Maximusra, aki a „jelenszálon” futó cselekményével a legérdekesebb, leginkább kidolgozottabb, tempósabb és izgalmasabb képsorokat képes szolgáltatni az Acél Testvériségének berkein belül, ahogy Quintus főpap megkaparintva a hidegfúziót igyekszik új zászló alá vonni a klánokra tagozódott testvériséget; az imposztor személyében egy hűséges szolgálóra lelve, aki félvakon követve utasításait munkálkodik a keze alá a hatalom kiépítése érdekében, egészen addig a pillanatig, amíg nyitva maradt szeme mélyrehatóan meg nem pillantja a szervezet romlottságát és szembesülnie kell azon helyzettel, hogy erkölcse sokkal erősebb, mint becsvágya, szembeszállva a Brotherhood of Steel legerősebb klánjának, a Közösség (Commonwealth Boston) hívatlanul betoppanó küldöttével, aki saját, de cseppet sem különb csoportosulásába kívánja csábítani a lovagot.
Sajnálatos, hogy ezeket az egyébként is kidolgozatlanul hagyott cselekményszálakat tovább hígították az olyan, az írók részéről még kevesebb figyelmet nyerő mellékszálakkal, mint a 33-as és 32-es óvóhely sorsának további alakulása - a Falloutra jellemző szatirikus stílusban próbálván tálalni a szintén egy pillanatig megkapó vonással sem rendelkező rebelliót és konspirációt, ami már azért sem működhet, és bicsaklik meg első perceivel, mert egy szatirikus művet nem lehet tovább szatirizálni... inkább kellett volna elcsípni az esszenciát -, és a Norm által leleplezett 31-es óvóhely históriája, ahol ugyebár fogságba esett Bud Askins robotizált agya által; mindezzel a fantáziátlansággal egy már-már émelyítően lagymatag, álomkóros tempóra húzva be a kéziféket, hogy a szemlélő egyre szűkülő pupillái már csak az irtózatosan gyengélkedős CGI effektekre táguljon ki, amikor rácsodálkozik, hogy manapság egy nagy kaliberű sorozatnál rikít a zöld posztó a háttérben.
Ezért képes furcsán és ellentmondásosan, amolyan önleleplező módon hatni - hogy rátérjünk apró pozitívumára -, amikor a temérdek dilettantizmus közepette hirtelenjében beköszönnek a felpörgetett tempójú, érdekfeszítő, ízig-vérig átgondolt és remekül koreografált jelenetek az évad vége felé; a szupermutáns felbukkanásával egy olyan bitang atmoszférát teremtve a semmiből, ami képes átcsordogálni a többi, immár tényleges moralizálással egybekötött és feszültséggel átitatott cselekményszálakra. Ez a cirka két óra, ami azonnal képes bezabáltatni magát szemlélőjével, ahogy kivillantja penge éles karmait, miszerint ilyen is lehetett volna a Fallout adaptáció - sőt, még több is.
Persze ez sem tart ki az évad végéig, mert a kreátorok hamarjában visszazuhannak a sokkal könnyebben és tehermentesebben összetaknyolhatótákolható mederbe, amikor már legalább a vontatottságot maguk mögött hagyva, inkább a parasztvakításnak engedik át a teret a látványos akciózásnak szánt, de továbbra is rém gagyi, gyermeteg és rögtönzött hatású snittjeivel, legfeljebb az óvodásokat és nagyra nőtt óvodásokat ingerelve szájtátásra a masszív torzításokkal fűszerezett henteléssel - igen, mert egy fantasy világot is lehet torzítani a hűtlen kezeléssel -, mint az erőpáncél eltúlzása és a halálkarmok lekicsinylése, ezzel egy nagyszabásúnak gondolt tömegmészárlásban futva ki Maximusnak az évadra szánt kárrierje.
Ezen a ponton értettem meg pisztráng és világosan, hogy miért illették sokan a fan service jelzővel, de a megértés ellenére is vitatkoznék ezzel, vagy ellenkező esetben újra kellene definiálni a fan service fogalmát. Szerintem egyáltalán nem a rajongók kiszolgálását célozza, hanem inkább a szélesebb közönség felé nyitást. Másfelől az alkotók a lehető legegyszerűbb módon markoltak az alapanyagba, hogy egy temérdek időhúzásra játszó fércművet hozzanak össze a lehető legkevesebb kreatív ráfordítással, amit a Fallout posztapokaliptikus világa, a benne foglaltatott élőlények, a kosztümök, a látványvilága és az ismert arcok, helyszínek lennének hivatottak legalizálni. Ennyi erővel Uwe Boll is egyfolytában fan service-t szállított, mégsem kellett a lőtéri kutyának sem. És ha már Boll: az utolsó epizód infantilis poénjainál, a kínosan erőltetett színészi játékokkal, a röhejes akció jelenetek digitális vérplazmáival, az analfabéta direktori munkálattal, és a hirtelenjében megoldásul szolgáló felmentő sereg komikumba hajló betoppanásával, felmerült bennem a gyanú, hogy a játékadaptációk antikrisztusa nevet váltott és egy Mission Impossible maszkkal a fején beszivárgott a Kilter Films stábjába… ha mégsem, akkor tuti bezonyosság, hogy ezt a Falloutot Jeff Bezos egy kínai vurstliban lőtte.
A teljes sorozatra a legtalálóbb jelző - és tulajdonképpen ezzel összefoglalható, és kiváltható a 13.000 karakteres firtatás -, hogy méltatlan. Nagyon méltatlan a forrásműhöz. Az elsődleges célpont(!)csoportot jelentő játékszéria kedvelőinek azt tudom mondani, hogy ez egy hatalmas lutri: vagy betalál, vagy nagyon nem. És inkább utóbbira van esély, mert ha elvonatkoztatok attól, hogy mennyire kedvelem a Fallout univerzumot, de fenntartom, hogy ismerem azt alaposan, akkor is azt kell mondjam, hogy az alkotók Móricka taknyos Trabantját tették le az asztalra - tudjátok, amikor szegény gyereknek elfogyott a Technokolja, mert elszipuzta, aztán technika órán kénytelen volt a papiros járgányt a saját orrváladékával összeberhelni az elégséges osztályzat eléréséhez… na ezt az éppenhogy elégségest tették le a kreátorok a közönség elé. Én inkább azon a véleményen vagyok, hogy a Fallout sorozattal pont azok fognak ellenni, sőt megkockáztatom, hogy akár jól is szórakoznak majd a társaságában, akik a korábbiakban azt sem tudták, hogy eszik, vagy isszák a címet, de kedvelik a posztapokaliptikus akció-thrillert, amiből ráadásul egy igencsak különleges darabbal gyarapodhatnak a retro sci-fi univerzuma végett... bár, a film számos vonása végett számukra is lesz egy a középszerből éppenhogy kikacsintó hatása. Én mindenesetre nagyot csalódtam, mert az első évad felemásságát - de sokkal színvonalasabb formáját - követően abban voltam, hogy innen már csak felfelé lehet bukdácsolni, de nagyot tévedtem, és erre majd további remek alátámasztásul szolgál a jegyet váltók számára az elkapkodott jelenetek ellenére is kiváló alakítást nyújtó, viszont szintén parlagon maradt Macaulay Culkin és légiója. Mert tetszik tudni, az üresjáratot követően a harmadik évadra is kellett valami maradék, amit majd a kreátorok egykedvűen piszkálgathatnak a pennával.
Műfaj: posztapokaliptikus scfi-fi akció thriller
Debütálás: 2025.
Műsoridő: 8 x 50-63 perc
Rendező: Frederick E.O. Toye, Jonathan Nolan, Clare Kilner, Liz Friedlander, Stephen Williams
Forgatókönyv: Geneva Robertson-Dworet, Graham Wagner, Chaz Hawkins, Chris Brady-Denton, Karey Dornetto
Főszereplők: Ella Purnell, Aaron Moten, Walton Goggins, Kyle MacLachlan, Moises Arias, Frances Turner, Dave Register, Annabel O'Hagan, Johnny Pemberton, Leslie Uggams, Macaulay Culkin, Leer Leary, Rodrigo Luzzi, Justin Theroux
Zerko
