Avagy Painkiller HD, amire utal a Hell and Damnation elnevezés, melynek tartalmát az eredeti 2004-es alapjáték és az ezt követő, még sikereket megélő első kiegészítő lemez pálya összeválogatása alkotja, Unreal 3 köntösbe varrva.
A Painkiller annak idején a People Can Fly első játéka volt, melynek egyedisége világhírnevet adott a lengyel fejlesztőknek, majd még az első, szintén sikereket elérő expanziós lemez meglétével, tovább passzolták a címet kisebb csapatoknak, elindítva ezzel a játék lejtmenetét.
Jelenleg, amikor a generáció tobzódik a klasszikus játékok HD portjaitól, nem meglepő, hogy még egy kört kívánnak futni a játékkal, és természetesnek vehető, hogy a pokolbéli ámokfutás sem maradhat ki egy ilyen kollekcióból, éppen ezért fogták a remekbe szabott alapjátékot és annak első, még sikereket elkönyvelő kiegészítőjét, és eme kettősből válogatták össze az új generációs verzió tartalmát.
Hogy valóban új generációs lenne-e, az kétségtelen, mivel még az eredeti PAIN grafikusmotort is lecserélték az Epictől kölcsönzött Unreal 3 engine-re, bár ez önmagában még nem jelent semmit, hisz láthattunk már szép melléfogásokat, és ez némileg a Painkiller esetében sem történt másként. A prezentáción szembeötlő a fejlődés léptéke, a 2004-es PC verzió maxra húzott látványától is sokkal frissebb, élesebb textúrázottságot képes kölcsönözni, lényegesen komolyabb fény-árnyék effektek használatával, ahol a különféle szörnyalakokban megtestesülő ellenfeleink borzadállyal fognak eltölteni bennünket. Ugyanakkor az is messziről szembeötlik, hogy - finoman szólva - közel sem erőltették túl magukat, 4-5 éve még örülhettünk volna ennek a felújított látványnak, jelenleg a középkategória alá csúszik be azzal a kevés lendületével. Az újonnan elkészített átvezető filmek is csusszannak, bele a röhejes kategóriába, esetlenségük és az indulásokkor fellépő fekete képernyős szaggatás végett, ez utóbbi óriási baklövés, mivel nem csak ezekre, hanem a játékra is jellemző, ami egy arcade shooter esetén alapos indítékot képes szolgáltatni a hirtelen felindulásból elkövetett lemezszilánkosításhoz.
Ennél lényegesen nagyobb problémának tartom, hogy irányítás szempontjából egy roppant elfuserált PC-s porttal állunk szemben, ami a már rég letűnt PlayStation 2 korszakot idézi az FPS-ek tekintetében. Az analóg karok legkisebb mozdítására is képes a célkereszt fél képernyőnyit elrándulni, és ez annak ellenére tud dühítő lenni, hogy nem igényel pontos célzást a játék, de mégis alaposan bezavar a képbe, amikor tucatnyi ellenfelet igyekszünk leteríteni nehezebb szinteken. A hangeffektek természetesen továbbra is a 10 évvel ezelőtti színvonalat lövik be, teljes érintetlenséggel pakolva át az új lemezre őket, de ezzel még nem is lenne baj, ha legalább a zúzós metál zenei aláfestés kapott volna egy 5.1 keverést, hogy annak rendjén és módján dübörögjön, ám minden szigorúan ragaszkodik a sztereóhatáshoz. A játékban maradt bugok pedig érdekesen tudnak hatni, tipikus PC-s balesetek, ám többnyire hasznosak, mivel ellenfeleink hajlamosak egy-egy sarokba, vagy falba beragadni, ahol aztán alaposan megszórhatjuk a pofájukat.
A fegyverválasztás megoldása sem éppen a gyors helyzetekre lett kialakítva, vagy az RB gombbal váltogatunk egyesével, vagy pedig a D-Pad bal és jobb gombját vesszük igénybe a szelektálásra, ami oda vezet, hogy fegyverváltásnál sebes tempóban kell hátrálnunk ellenfeleink elől, míg a kívánt gyilkoló eszközhöz nem érünk. Az egyben életerőnk feltöltésére is szolgáló lélekpontokból 66-ot begyűjtve, démoni formát ölthetünk, aminek a lényege a sebezhetetlenségben és az egy lövéssel való gyilkolásban rejlik, ám érthetetlen módon ez automatikusan működik, a komoly erővel rendelkező képességet nem tárolhatjuk el a későbbiekre, így előfordulhat, hogy épp az utolsó ellenfél megölésénél, egy óvatlan lépéssel működésbe lép a pusztítás, holott két perccel később életmentő funkciója lett volna.
Ennyit a technikai oldaláról, mely alapvetőnek tekintendő egy remake esetén, bár csupán félig meddig állunk azzal szemben. Az a valamicske történet mindenesetre újat mutat, ami pár szóban jellemezhető, bár ennyit sem érdemelne, az igazat megvallva, felesleges is. Lassan már a menny és pokol minden lénye átdobta a palánkon Danielt, felesége lelkének visszaszerzése során, így csupán egy lény maradt, akivel még ne kötött volna paktumot, és az maga a Halál. A Kaszás 7 légiónyi lelket követel magának felesége visszaszerzéséért, és cseppet sem tréfál, hisz a játék végére annak harmadát mindenképp megszerezzük a sorozatosan özönlő ellenfelek által. A befejezést pedig mindenki előre kitalálhatja, aki egy kicsit is ismeri az előzményeket.
A korábban megismert ötletes, egyedi fegyverek mind felsorakoznak arzenálunkban, hogy igénybe vegyük őket a démoni fajzatok lélek burkának lefejtéséhez, vagy még egyszerűbben, kibelezésükhöz. A lélekorzótól kezdve (energia nyalábbal szívja ki ellenfelünk lelkét és gyűjti be a már szabadon lebegőket, vagy pengét lő ki), a karóvető, robbanótöltetekkel felszerelt minigun, a kisebb sorozatokat leadó automata fegyver, pengeszóró, közelharchoz elengedhetetlen darálópenge, és persze a klasszikus shotgun is itt szerepel a palettán, mindegyikük olyan roppant hasznos és taktikus másodlagos tüzeléssel, mint a gránátvetés, elektrosokk, fagyasztás, lángszóró, és hasonló finomságok. Ellenfeleink változatosságán csak ámultam, hogy micsoda borzadmányok repertoárja van jelen, ám funkciójukat tekintve mind egyet szolgál, a játékost eltenni láb alól, és ezt cselekszik csupán kétféleképpen, mivel a legtöbbjük közelharca képzett, míg mások a távolból igyekszenek életerőnket apasztani.
A játék 13+1 bónusz pályát tartalmaz, köztük számos gigantikus, kolosszális ellenféllel ahol visszatér a klasszikus „találd meg a gyenge pontját” metódus, és nem a már unalomig ismételt „lődd a sárga daganatot orrvérzésig” megoldással operálva. Minden adva van, ami tökéletes kelléke egy arcade shooternek, ám mégis pokolian unalmas volt a végére verekednem magam, ami igen rövid időn belül meg is történt, ugyanis normál szinten csupán 5 órát tartogat a játék. Kellőképpen csalódott voltam, hogy kikapcsoljam a gépet, ám mégis belevetettem magam a következő szintbe, rémálom nehézségbe, amikor is egy teljesen más játékkal találtam szemben magam. Tapasztalt FPS játékosoknak mindenképp ezt a szintet ajánlom elsőre, hisz itt egy adrenalin pumpáló túlélés kezdődik meg, eszeveszett darálása ellenfeleinknek, taktikázás a fegyverekkel és a lehető legtöbb lőszer felderítése, mivel itt már minden tölténynek értéke van. Kiváló, mesteri kihívás, rég nem tapasztalt arcade érzet, amit még tovább képes fokozni a szint teljesítésekor megnyíló trauma nehézség, és a játék idő az egekbe szökik.
A pályák során, a ládákat, cserepeket széttördelve fizetőeszközhöz juthatunk, melyek a pályákhoz kötött, megadott kitételek teljesítésekor megnyíló tarot kárnyákra költhetünk. Ezek szerepe, hogy különféle bónuszokat nyújtanak az adott összeg fejében, van amelyik egész pályára érvényes, de többük csupán időszakos.
A tulajdonságok közt fellelhetjük az időlassítást, gyorsabb mozgás, magasabb kezdő életerő, fele akkora sérülés, a pályákon tovább lebegő lelkek és hasonló képességek garmadáját. A játék nem csak multi szekcióval rendelkezik a Deathmatch, Team Deatchmatch és Capture the Flag triumvirátussal, hanem coop lehetőség is kínálkozik a kampány módon belül, melyre nagyon helyesen, akár osztott képernyőn is belevethetjük magunkat.
A Painkiller: Hell & Damnation egy ízig-vérig oldschool arcade shooter a nehezebb szinteken, igazi tartalmas élményt nyújtva egyedi fegyverarzenáljával és terebélyes skálán mozgó szörnyetegeivel, egy közepes látványvilágra felújított HD verzióban, ahova azért szép számmal csúsztak be bugok. Mégis, aki szerette, vagy akinek kimaradt annak idején, és otthon érzi magát a műfajon belül, érdemes beruháznia rá csökkentett áron.
6 pont
Műfaj: belső nézetes akció (FPS) Megjelenés éve: 2013. (Xbox 360, PlayStation 3), 2012. (PC) Fejlesztő: The Farm 51 Kiadó: Nordic Games
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése