2020. december 13., vasárnap

Mozgókép - Nyelés kritika


Az érthető okokból, az idei szerény filmes kínálatból nehéz válogatni azok számára, akik egy komolyabb, érettebb tartalmú művet tekintenének meg, az ő számukra a Nyelés lesz a 2020-as befutó. 
Felszínesen szemlélve Hunter élete maga lehetne a tökély a férje által biztosított luxus körülmények között, szabadon rendelkezvén ideje minden percével, csak hát, aki egy cseppnyi józan ésszel is rendelkezik, tudja jól, hogy az anyagiak messze eltörpülnek a lelki problémák árnyékában. Ha az embert feldolgozatlan kérdések és emlékek zaklatják, de még új környezete is sérelmekkel gyarapítja a mindennapokban, akkor nincs menekvés, mert amíg nem jut dűlőre az ember önmagában, addig ezeket a problémákat mindenhova viszi magával. 
A film első felében még csak nem is sejthető Hunter múltja, látszólag frusztrációját, az őt csupán kötelező kellékként kezelő férje, valamint annak, a nőt levegőnek tekintő családja okozza, és már csak egy gyújtópontra van szükség a terhesség formájában, hogy Hunterben beinduljon a kényszeres tárgy nyelés ingere, szaknevén a pica, amiben az a veszedelmes, hogy ha rákap az ember, akkor egyre meredekebb méretek ölt, és ezzel így van Hunter is, az első üveggolyó még könnyedén csúszik le, és keresztül a vastag-vékonybeleken is, de egy rajzszög… 
Elsőre furcsán hangozhat a film felvetése, vagy inkább nyersen szólva hülyén, mégis a kontextus egy drámai történetet tár a néző elé, aminek nem is a létező mivolta, hanem a kiváló rendezés helyezi testközelbe az eseményeket, remekül demonstrálva a nő lelki problémáit, hogy egyedül ezekben a pillanatokban, amikor különféle tárgyakat nyel le, érzi magát felszabadultnak, mert ilyenkor övé az irányítás az elnyomott vagy semmibe vett életében (kettős értelmű a cím), hiába is igyekszik örökösen megfelelni másoknak, miközben érdekes gondolatok vannak elhintve a film folyamán, melyek soha nem kerülnek kibontásra, hagyja a nézőt, hogy maga töprengjen el ezeken, de azért ennek van egy negatív visszacsatolása is abból a szempontból, hogy a szakavatottak számára közhelyes kicsengése is lehet, viszont az ügyes elhelyezések és a történésekbe simulás erőteljesen tompítja ezt, és itt mutatkozik meg igazán a jól megírt forgatókönyv, de inkább a még kiválóbb, hangulatos rendezés, hogy a „hülye liba, fulladj meg” helyett az empatikusság irányába tereli a nézőt, persze nem hipnotikusan egy irányba szemellenzőzve a gondolatokat, örökösen helyt engedve a cselekmény firtatására, amire a Hunter mellé alkalmazott testőr/ápoló ejtette megjegyzés teszi fel a pontot. 
Nehéz, roppant nehéz témát vitt vászonra író és rendezőként egyaránt az első filmes Carlo Mirabella-Davis, és ennek kiválósága végett a későbbiekben is érdemes figyelemmel kísérni a nevét, mert a felütés nem éppen érdeklődést kiváltó mivolta és a szegényes cselekmény végett, ez nagyon könnyen fulladhatott volna egy abszurd és unalmas történetbe, ennek ellenére kiválóan egyensúlyoz a film minden másodperce, hogy egy lebilincselő drámai alkotássá váljon, ehhez márpedig különleges érzék kell. Valójában ennek az egyszerű történetnek pont ez adja fő vonzerejét, maga a tálalás, aztán persze az események és a végkifejlet ismételten elgondolkodtatja a nézőt és vitába szállhat az alkotóval, de egy ilyen fajsúlyú filmtől pont ezt is várná az, aki megtekinti. 
Remélem sikerült kellőképpen felkészítenem mindenkit, mert kizárólag azoknak ajánlott, akik egy komoly hangvitelű pszichológiai drámát tekintetének meg, aki vaktában tette voksát erre a filmre, az lehet, hogy a falra mászik tőle, tehát elengedhetetlen a komolyabb téma utáni érdeklődés, és itt hívnám fel a figyelmet arra is, hogy érthetetlen módon, számos helyen félrecímkézték a műfaji besorolást, se nem thriller, se nem horror (azt sem értem, hogy a 18+-os karika hogy kerülhetett rá), egy egyszerű, de kiválóan megkomponált drámai alkotásról van szó, ami erősen ajánlott azok számára, akiknek felkeltette az érdeklődését az elhangzottak alapján, a korhatáros jelzés ellenére pedig pont a 12+-os, válogatottan szélsőséges pszichikai problémákkal küzdő korosztály számára, mert sajnálatos módon manapság inkább a tabuzásból kifolyó némaság jellemző a szülők részéről az oktatás helyett, mindaddig, amíg be nem ütnek a tragédiák, amikor már minden késő. Meg persze kényelmesebb homokba dugnia az embernek a fejét.

Műfaj: pszichológiai dráma
Műsoridő: 94 perc
Debütálás: 2020.

Rendező: Carlo Mirabella-Davis
Forgatókönyv: Carlo Mirabella-Davis
Főszereplők: Haley Bennett, Austin Stowell, Elizabeth Marvel, David Rasche, Laith Nakli

Zerko

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése