Pixel bosszú - Dead Island: Retro Revenge

Zombi hentelés retro módra. 

Ez idáig távolabb tartottam magamtól a pixeles grafikába csomagolt, nem csak küllemében, de játékmenetében is a retrót idéző modern kori alkotásokat, egyszerűen nem éreztem ezeknek szükségét, mivel ha hasonszőrű stílusra vágytam, inkább régi konzolt és hozzá játékokat szedegettem elő nosztalgiázni, mígnem egy-egy alkotás elkezdte felkeltetni az érdeklődésem, és az indie szférával szembeni vegyes véleményem ellenére döntöttem úgy, hogy pár száz forintot igazán megér egy próba, hogy alaposabban is szemügyre vegyem a réteg darabjait, ezzel egy teljesen új rovatot, a Pixel világot nyitva meg, mert valljuk be, hogy ezek az alkotások hiába napjainkban születnek, pontosan a múltidézés végett, össze nem vethetőek a AAA kategóriás, de még a B kategóriába sorolandó alkotásokkal sem. 

Éppen ezért, ezektől teljesen független, külön rovatban kerülnek kiértékelésre - mint ahogy az általam bevett szokás szerint a játékok is műfajukon belül -, mert továbbra is tartom a véleményem, miszerint a részletes, szöveges kivesézés mellett, a cikkel összhangban hozott pontszámmal közösen lehet a legkönnyebben az adott alkotást elbírálnia az olvasónak, egyben leendő vásárlónak, hogy valóban érdemes-e költekeznie az adott darabra és egyáltalán mennyire tartozik az érdeklődési körébe. Így hát fogadjátok a rovat első darabját, a Dead Island: Retro Revenge-et, ami már címével is tükrözi, hogy nagyon messzire megyünk vissza a múltba az eredetileg a Dead Island: Definitive Editionben debütált, majd onnan kivált játékkal. 

Na, azért nem a lehető legmesszebbre, mert a 16-bites korszakot idézi meg látványvilágával, igen kellemes külsőbe csomagolva a változatos és ötletes ellenfeleknek köszönhetően, amíg a környezet beolvad a háttérbe, ahogyan az illik, és nem vonja el a figyelmet az akciótól, ugyanis egy beat ’em up játékról van szó, ami automatikus scrollozással viszi főhősünket szintről szinte, mert elrabolták szerencsétlen macskáját, és mivel ebben a poszt-apokaliptikus világban más már nem maradt számára, ezért minden veszedelem ellenére kerekedik fel, hogy alaposan elpüfölje a zombikat, martalócokat és katonai szervezeteket. 

A tempót a játék diktálja, nekünk csak a felfelé és lefelé irányokkal kell megfelelően bűvészkedni, hogy ne csak a súlyosabb ellenfeleket és a lövedékeket, hanem az akadályokat is kikerüljük, a könnyebb prédák ellen négyféle támadást vetve be a felfelé és előre ütésekkel, kombinálva a lefelé és hátra rúgásokkal, mely utóbbi el is árulta, hogy bizony nem csak ellenfeleink válnak egyre harcedzettebbé, hanem idővel már a hátunk mögül is rohamot indítanak. 

A változatosságot nem csak a szép környezet, hanem ellenlábasaink is biztosítják, a szintekre osztott pályák mindegyikének megvannak a maga specialitásai a visszatérő egyedek mellett, utóbbiak közé tartozik a mezei csoszogó, aki egy sallertől is elszédül, a hősünket marcangoló zombi kutyák, a már nagyobb problémát jelentő, megtermett, robbanó társa, vagy a szörnyeteggé mutálódott élőhalott, később pedig energia hullámmal támadói óriás társa, a játékban haladva előre már különféle támadásokat bevető fosztogatók és lőfegyveres katonák felbukkanásával egészülve ki, mindegyikük egy-egy gyenge ponttal rendelkezvén, a szorult helyzetekre karakterünk pedig egy választható szuper támadással tarolva le a képernyőt, és egy gombnyomásra indítható, ideiglenesen sebezhetetlenséget biztosító fegyverrel megspékelve. 

Akik jártasak a műfajban, már leszűrhették, hogy nem éppen egyszerű a helyzet, az összesen 24 pályán előrehaladva pedig csak bonyolódik az egyre keményebb ellenlábasoknak és azok elszórtságának köszönhetően, így az egész játékot jellemzi a klasszikus trial and error, azaz sűrű continue-zás, ahogy évtizedekkel ezelőtt mondtuk, tehát nincs mese, a siker érdekében minden egyes pályát ki kell tanulni és taktikánkat ahhoz igazítani, hogy a szintek felénél fellelhető életerő visszatöltésig kitartsunk, majd onnan a végéig, ezt elsajátítva 1 óra alatt is a végére lehet érni, de mire idáig eljut a játékos, az bizony 5-6 órára elegendő tartalmat biztosít, annak ellenére is, hogy szintenként lehet próbálkozni. Ha ez sikerült - a PS4-es díj 2,1%-os tanúsága szerint kevesen fognak velem tartani a dicső győzelembe -, akkor megnyílik a túlélő és maraton mód, előbbinél teljesen új és véletlenszerű leosztású pályákon kell minél tovább életben maradni, amíg utóbbi esetében a megismert sztori pályákat kell egy élettel, azaz maximálisan kettő sebesülés benyelésével - mert a harmadik halálos - végigvinni, miközben az életerő visszatöltést adott számú ellenfél likvidálással érhetjük el. 

Nagyon kellemes arcade alkotás a Dead Island: Retro Revenge, a műfaj fénykorában egy kiemelkedő darabot jelentett volna, amibe szórta volna az ember a húszforintosokat (hát nem tegnap volt) viszont szép megjelenésével, feszes tempójú játékmenetének és változatos kihívásainak köszönhetően a jelenben is roppant szórakoztató képes lenni, őszintén szólva jobban is szórakoztam, mint annak idején a Dead Islanddel, így bátran tudom ajánlani azoknak akik vonzódnak a műfajhoz, vagy éppen kipróbálnának egy pixel csodát, azoknak is egy kiváló darab, akiknek kimaradt az életéből ez a korszak és belekóstolnának, mert ezen a téren is egy hiteles alkotásról van szó, ami potom összegért megvásárolható, de a türelmesek pár száz forintért csaphatnak le rá, mert sűrűn kerül akcióba. Csak bátran, annak ellenére is, hogy az utolsó pályára kimondottan az arcade kabineteket idézően piszkossá válik, egyéb idegrendszer nyúzó játékokhoz hasonlóan követelve meg a türelmet és reflexet.

8 pont

Műfaj: oldalnézetes beat 'em up

Megjelenés: 2016. (PlayStation 4, Xbox One, PC)

Fejlesztő: Empty Clip Studios

Kiadó: Deep Silver

Zerko