A vádlottak az utolsó szó jogával élnének.
Abban a hiszemben vágtam neki az Egy utolsó kaland: Így készült a Stranger Things 5. évada dokumentumfilmnek, hogy a cím sugallta módon egy werkfilmet fogok megtekinteni, ezzel ellentétben már az első másodpercekben világossá vált, hogy a Duffer Brothers két órás mosakodása fog következni: próbálván megmagyarázni, hogy miért sikeredett olyanra a befejező évad, mint amilyen végezetül lett. Alig kell még pár percnyi képsornak leperegnie és végérvényes bizonyosságot nyerhet a szemlélő, hogy ez bezony nem sok minden másról fog szólni, minthogy a fivérek a finálé körül kialakult balhét teljes egészében magukra vállalva magyarázkodnak; egyfelől szükségtelenül, másfelől pedig a ballépések egyetlen valós oka sem hangzik el a 122 perc folyamán. Ezek lettek volna azon szálak, melyek a forgatókönyvírás és forgatás hátterében aktívan keresztbe tettek a teljes stáb munkájának, minek ellenére a Netflix vezetősége a premier dátumot vasbetonba öntve tartotta, majd hangos csattogások kíséretében vágott korbácsával a kreátorok közé. Nem szándékozom ismételni önmagamat, sem pedig rendszeres olvasóimat untatni ezekkel a forgatás körül kialakult buktatókkal, mert a Stranger Things 5. évad kritikájánál már részletesen elhangoztak.
Jelenleg érdekesebb, hogy mennyivel érdekfeszítőbb lehetett volna, ha a címhez tartván magukat, ténylegesen egy werkfilmet tesznek le a közönség elé, ami egyben az igazán szép búcsúztatása is lehetett volna ennek a kilenc éven át tartó öt évadnak. Mert amennyiben Dufferék és a Netflix igazán tiszteletteljes búcsút szerettek volna inteni alkotásuktól és a közönségüktől, akkor mindjárt az első minutumoknál felvehették volna a narratíva fonalát, beavatva rajongóikat a mély kulisszatitkokba, hogy az eredetileg rendezőnek készülő Duffer testvéreknek hogyan s miként pattant ki elméjükből a Stranger Things története, majd skiccelték fel a szűz fehér papirosokra első ötleteiket, amiből apránként teljes terjedelmében kidolgozottá formálódott az első felvonás. Lehetett volna ezt tovább spékelni a sorozatos elutasításokkal egybekötött kilincseléseken történő elidőzéssel, mígnem a Netflix felkarolta az akkor még Montauk címen futó sztorit, és folytathatták volna a sort a forgatás olyan részleteivel, melyek jelentősen közrejátszottak a folytonosan formálódó mű kiforrottá válásában, elvégre ezt bőségesen megérdemelte volna a Stranger Things első azon évada, amibe emberek tízmilliói szerettek bele.
Természetesen ehhez elengedhetetlenek lettek volna az igazán érdekes kísérő képsorok a forgatási háttérfelvételekkel - amikor még a gyerekek gyerekek voltak -, a menet közben igazított dramaturgia kulisszáival, nem mellesleg némi bakiparádés, humoros jelenetek is befértek volna, hogy a soron következő évad esetében ugyanezen mezsgyét taposva, egy gyorsítottabb tempóban kalauzolják végig rajongóikat az „így készült” folyamaton. De persze, mindez csak lehetett volna, elvégre ehelyett mintha fegyvert tartottak volna Matt és Ross fejéhez - azt nem hiszem, hanem ettől súlyosabb cseberbe keveredve a kifizetésekkel és a spin-off munkálatokban történő részvétellel zsarolhatták őket, mert nem akarom elhinni, hogy mindketten a világ legnagyobb testű szárnyasai, azaz palimadarak lennének - a záró epizód premierjét követően kialakult balhét és a felelősséget teljes egészében magukra vállalva mosakodnak két roppant unalmas órán keresztül, holott egészen más súlyos okok is voltak a háttérben, amiért ők ketten vezető írókként képtelenek voltak elkészülni a finálé forgatókönyvével.
Ez a mosakodás több szekcióra oszlik, aminek szerencsésebbik képsoraiban mégiscsak betekintést enged az ötödik évad forgatásába és annak háttérmunkálataiba, egészen jól, de nem túl demonstratívan prezentálva, hogy egy ilyen nagy kaliberű sorozat epizódjainak a felvételein hány száz ember dolgozik összehangoltan, hogy együttes erővel alkossák meg a közönségük számára művüket - jelen esetben, hogy a tekercsek egyáltalán dobozba kerülhessenek és legyen egy befejezése a történetnek. Szintén érdekes, csak nem éppen pozitív értelemben vett momentumokat tartogatnak azon röpke képsorok, amikor beleshetünk az írói brainstormingba, kifejezetten kiábrándító módon tálalva a sok unott ábrázatból előbukó kényszer szülte és vadabbnál vadabb ötleteket, hogy a vitákat és paradigmákat követően ezekből hogyan s miként tisztul le egy olyan forma, ami végezetül még a forgatókönyvben is helyt kaphat… Nem véletlenül szoktam mondogatni, hogy egy film esetében az írói munka az alap, onnan indul minden, és márpedig sokszor nem a megfelelő személyek ülnek ezekben székekben, a bemutatott anyag alapján pedig Dufferéknek nem sok támaszuk akadt a script kidolgozásában.
Nyerhetünk némi ízelítőt a forgatási munkálatokból is, ahogy menet közben bontakoztak ki a jelenetek koreográfiái, Dufferék a hátramaradt szűkös idejük ellenére is a lehető legjobb beállításokra, kameraállásokra és a helyenkénti pergős akciót fenntartó felvétel dinamikára törekedve, a showrunneri szerepkörben továbbra sem lankadva kísérletező kedvük a látványosság érdekében, majd nagyjából ugyanilyen szerénynek mondható időkeretben szólaltatják meg a színészeket pár közhelyes mondat erejéig - és messze nem mindenkit -, amivel párhuzamosan betekintést nyerhetünk a képernyőn kívül eső felvételekbe is; a color grading és film grain effekteket nélkülözve igazi ripacskodásnak tűnve a nyers felvételeken felbukkanó alakítások - nincs mese: a gyerekek felnőttek, már nem cukik és nem is igazán sikerült színésszé válniuk, ezzel beigazolódva Dufferék egykori félelme.
A teljes terjedelem egyedül igazán érdemleges pontja a valamivel több figyelmet nyerő Vecna születésének bemutatása, azaz hányféle és milyen eltérő koncepciókkal próbálkoztak, mígnem egyöntetűen rábólintottak annak képernyőre került változatára, majd a kreatív részleghez szorosan kapcsolódva bukkannak fel a szintén érdekfeszítő, csak ismételten röpke perceknek betudható díszlet tervezői és építő munkálatok, de különösebb részletezés nélkül. A showt egyértelműen ez a két alulreprezentált kulisszatitok viszi el, egészen addig amíg fel nem bukkan Jamie Campbell Bower, pár másodperc erejéig betekintést engedve a szerepére történő felkészülésbe, ahogy professzionista módon válik eggyé karakterével a forgatásra kerülő jelenetek skicceinek tanulmányozásával. És valóban az ő részéről érkezett messze a legkiválóbb alakítás, mind Henry, mind pedig a főgonosz formájában, miközben a kölykökről sugárzik egyfajta félvállról vett flegmaság, ahogy valahol ott is vannak a forgatáson, meg nem is, elvégre a boríték így is úgy is a zsebbe csusszan a nevükkel egybeforrt szerep végett - márpedig a cím lezárását követően nem hiszem, hogy sok kenyeret fognak osztani számukra a filmiparban, éppen ezért nem ártott volna cseppet nekifeszülni a szerepeknek... ellentétben a szériába nagyon későn belépő Bowerrel, akiről süt a színészi elhívatottság, azaz 10 dollárért is ugyanezt az alakítást hozta volna.
Mint az indításnál, itt ismételten megragadnám az alkalmat a kérdés további taglalására, miszerint mit várna a szemlélő egy werkfilmtől? Sajnálatos, hogy egy „Így készült…” címkével ellátott dokumentumfilmnél ez különösebb firtatást érdemel, elvégre utóbbi jeleneteket lehetett volna még olyan érdekességekkel kiegészíteni, ahogy Bowert 8 órán keresztül sminkelték mire rá ragasztották a 20 kilós, 25 darabból álló jelmezt - ennek köszönhette a Vecnára jellemző nehézkes, kimért ridegséget kölcsönző mozgását -, vagy annak megemlítése, hogy bármilyen utómunkálatot nélkülözve torzította a hangját a szörnyeteg életre keltéséhez… ehelyett még Vecnát sem láthatjuk a teljes jelmezében, miközben alig pár pillanatot foglalkoznak a 2.0-ás továbbdolgozott fejmaszkkal, aminek elkészítésébe dollár tízezreket öltek bele, a két évad alatt pedig több millió dollárt emésztett fel a képsorokon, mert nem voltak újrahasznosíthatóak... és ezzel az egyetlen mondattal több érdekességet árultam el, mint a "wekfilm" 122 perce. Mert mindezekről, és még sok minden másról - ami a közönséget igazán érdekelte volna - egyetlen egy árva szó sem hangzik el, éppen ezért a végtelenségig sorolhatnám a film azon hiányosságait, ami még ha csak a fináléra is fókuszált volna, akkor is sokkal érdekfeszítőbb lehetett volna, mint ez a két órás vergődés.
A két órás affektáció, ami mindjárt az első másodperceiben felfedi lapjait, ahogy Dufferék a sivatagban zavarodottan kóvályogva adják elő, hogy az ötödik évad premierjét követően mekkora támadás érte őket a rajongók részéről, majd egy roppant elcsigázott és melankolikus stílusban tárják fel apránként a magukra vállalt bűnbak szerepét, hogy aztán az „itt mindenki beletett minden tőle telhetőt, nem mellesleg itt mindenki nagyon szeretett mindenkit, és ezért nagyon megható könnyes búcsút vettünk egymástól” - a brandet és a Netflixet mentő végkifejletnél horgonyozzanak le. Mindezzel az az oltári nagy probléma, hogy egyfelől az untatott szemlélő joggal érezheti átverve magát a szolgáltatott tartalommal, másfelől az elhangzott dolgok köszönő viszonyt sem ápolnak a valósággal, harmadrészt a temérdek töketlenkedést látva, már azok számára is problémássá válik az ötödik évad, akiknek ez idáig nem volt különösebb bajuk vele. Azt hiszem ez a marketing anyag kissé visszafelé sült el és egy akkora öngólnak tudható be, hogy fütyülés közben a bíró lenyelné a sípot. Miközben a finálét követően heves agóniában kitörő személyeket ez messze nem fogja lecsillapítani, sőt éppen ellenkezőleg, csak felszítja a kihunyni látszó parazsat - mint az egyes szemfülesek által, a pár másodpercre felbukkanó Dufferék forgatókönyv írását szolgáló laptopján látható ChatGPT és Reddit ablakok, ezzel rögvest olyan teóriákat gyártva miszerint meddőségükben a rajongói elméletekhez nyúltak, majd MI-vel íratták a forgatókönyvet.
Most érezheti igazán becsapva magát a közönség, mert ez messze nem egy werkfilm, hanem egy a címet, a készülő spin-offokat, és a csatornát menteni kívánkozó két órásra nyújtott izzadságszagú, kényszeredett magyarázkodás arról, amiről jobb lett volna inkább hallgatni. Ehhez már igazán tehetség kell, hogy a csillapodó lángokra még egy hektó benzint ráhordjanak, mert Dufferék két órás kínos agóniáját szemlélni roppant kellemetlen és illúzióromboló, éppen ezért ennek a dokumentumfilmnek sosem szabadott volna elkészülnie, miből következik, hogy senkinek sem merném ajánlani a megtekintését, ahogy Dufferéknek sem, a közönségnek sem fog sikerülni ebből jól kijönni.
Műfaj: dokumentumfilm
Műsoridő: 122 perc
Debütálás: 2026.
Rendező: Martina Radwan
Főszereplők: Ross Duffer, Matt Duffer, Paul Dichter, Kate Trefry, Caitlin Schneiderhan, Shawn Levy, Lampton Enochs, Chris Trujillo, Jess Royal, Amy Parris, Jamie Campbell Bower, Caleb Heymann, Noah Schnapp, Caleb McLaughlin, Sadie Sink, Millie Bobby Brown, Natalia Dyer, Finn Wolfhard, Gaten Matarazzo, Nell Fisher, Frank Darabont, Linda Hamilton
Zerko
