Országutak harcosa - Mad Max

Az első Mad Max videojáték kizárólag NES platformon látott napvilágot 1990-ben, és a film második, valamint harmadik részét vette alapul. A játék igen egyszerű és repetitív koncepcióra épült, melyben az igazi élményt a filmbeli helyszín megjelenítése és Max kalandjainak csökkentett módban való megélése jelentette. Magyarán a film szeretete elengedhetetlen volt ahhoz, hogy az ember játsszon eme középszerű adaptációval.

A kietlen pusztaságban indultunk neki a kalandnak Max autójával, ami dinamitokkal volt felfegyverezve. Ezeket, a labirintusszerűen felépített úthálózat akadályainak felrobbantására vethettük be a továbbjutás érdekében, de akár a ránk támadó gépjárművekre, illetve őrtornyokra is hajíthattunk belőlük.



Míg előbbiek inkább csak igyekeztek minket leszorítani az útról és összetörni autónkat, utóbbiak számára szintén rendelkezésre állt kifogyhatatlan mennyiségben a robbanóanyag, és többnyire pont az útakadályoknál voltak fellelhetőek, ahol lassításra kényszerült a játékos.

A dinamitok használatát ajánlott volt inkább csak a blokádok felrobbantására korlátozni, mivel hamar kifogyhattunk belőle és ebben az esetben benn ragadtunk a labirintusban, minek következtében üzemanyagunk rövid időn belül kifogyott, ez pedig szintén alapvető eszköznek számított, mivel kocsinkat hajtotta és sebesen apadt az utak mérföldjeinek rovásával. Amennyiben tankunk számlálója elérte a legalacsonyabb szintet, a játék azonnal véget ért.

A játék célja a térképen elszórt raktárak felkutatása volt, ahol élelmiszert és vízkészleteket kellett magunkhoz venni, hogy a kereskedőt felkutatva kiváltsuk az aréna belépőt, mely a továbbjutáshoz volt szükséges. Az élelem és víz alapvető kereskedelmi eszközként volt jelen, lőszert, benzint, autónknak a javítását és dinamitot is ebből vásárolhattunk, de a raktár feltérképezése során is magunkhoz vehettünk egy-két elszórt, a túléléshez nélkülözhetetlen kelléket. Ezekre a helyekre behajtva, Max gyalogosan, egy gépfegyver társaságában vette fel a harcot az épületekben portyázó banditák ellen, akik csupán érintéssel, pontosabban inzulin fecskendőkkel voltak képesek sebezni. Amennyiben ezekből a kelleténél többet kaptunk be, a játék véget ért az inzulin túladagolásos felirattal.

Az országutak bejárása és kitanulása igen nehéz volt, azok egyhangúsága és a kevés tereptárgy ismétlődése végett, ám ha sikerrel jártunk és megszereztük az aréna belépőt, akkor odaverekedve magunkat, behajthattunk a boss küzdelemre, mely annyiból állt, hogy egy barlang keskeny úthálózatán és szétnyíló padlózatán kellett a számtalan autót lelökdösnünk, majd ennek végeztével a kijáratot meglelni. Ennek két nehézségi tényezője volt, mely közül az egyik ismét az üzemanyag takarékosság, másik pedig nem feltétlenül szándékosan, a játékba került roppant nehéz jármű irányíthatóság. Nehéz lenne felidézni még egy olyan játékot a NES korszakból, ami ilyen rettenetesen nehézkes irányítással rendelkezett volna, amit csak hosszas gyakorlás után lehetett elsajátítani.

Márpedig ennek komoly jelentősége volt az ellenfelek kerülgetésében, a dinamitokkal való célzásban, az utakon való közlekedésben, de leginkább az aszfalton éktelenkedő kátyúk (kisodródást okoztak és ekkor az ellenfelek könyörtelenül támadásba lendültek) és más úthibák (voltak nagy szürke foltok, melyekbe, ha nem kellő sebességgel hajtottunk, beleragadtunk és az autónk felrobbant) elkerülésében. A Mad Max egy nagyon nehéz játék volt, amit elbénázott irányításának és roppant könyörtelen szabályrendszerének köszönhetett. A szintek teljesítése komoly kihívást jelentett, ám ennek meglétével a játékosok többnyire csalódtak.

Ennek oka pedig az volt, hogy az aréna vérre menő küzdelmének meglétével, ugyanarra a pusztabeli kiindulópontra kerültünk vissza, változás csupán a sivatag háttérszínének árnyalatában, valamint az úthálózat labirintusának szerkezetében történt. A feladat továbbra is ugyanaz maradt: a raktárak felderítése, a benzin-lőszer-dinamit szenthármassággal való takarékoskodás, az élelmiszerek begyűjtése az aréna belépőért, és végül az aréna harc, ahol immár kétszer annyi ellenfél ellen vehettük fel a küzdelmet.

A grafikai prezentáció semmi újdonságot és kirívót nem volt képes a játékos szeme elé tárni, a középszerűségnek is az alsó kategóriáját képviselte, csakúgy, mint a sekélyes hangeffektek.



Egyedül a játék kezdetén felcsendülő dallam volt képes némi színt nyújtani, valamint a kezdő képkocka megjelenése, és az azon végig futó szöveg, aminek olvasatával valami komolyabbra is számíthatott a játékos, de a történetmesélés itt véget is ért, és csupán az aréna belépőnél akadt még egy illusztráció.

Akik egyszer végigkínlódták az adott szintet, azok kaptak egy kódot (arénába belépve és kilépve), melyet a játék főmenüjében beütve, a teljesített résztől kezdhették a játékot.

A Mad Max játék csupán a film kedvelőit tudta egy időre lekötni az egyszerű szekvenciáinak folytonos ismétlődése végett, de még azt a kevéske élményt is képes volt csorbítani a roppant erős nehézségi szint. De hát Max világában minden bokor és szikla mögül veszély leselkedik, így mondhatni, sikerült egy valóban poszt-apokaliptikus világban játszódó túlélő játékot készíteniük a fejlesztőknek.

Műfaj: poszt-apokaliptikus túlélő akció

Megjelenés: 1990. (NES)

Fejlesztő: Mindscape

Kiadó: Mindscape

Zerko