Ha nem nyitod ki, be sem tudod zárni véglegesen.
Itt kezdődött minden, még 2010-ben az Insidious címmel, amikor is James Wan és Leigh Whannell - a Fűrész alkotói - útjára indították horror univerzumukat, amit ekkor még messze nem lehetett sejteni, hogy azzá növi ki magát, de az alkotópáros tehetsége és az a különleges horror recept, aminek révén a természetfeletti erőket és démonokat szabadították a nézőre, hogy az általuk teremtett különlegesen hátborzongató atmoszféra bilincseket verjen rá és előcsalogassák a lelkében szunnyadó félelmet, ami a kiszámíthatatlan jump scare jelenetek riadalmában tetőzött be, a horror filmek egy új korszakát eredményezte. Rövid időn belül érkezett a közvetlen folytatása az Insidiousnak (mai napig kedvenc), majd a Hayes páros meg(rém)álmodták a Démonok között szériát, aminek munkálataiba Want is bevonták, ebből cseperedett ki a kultikussá vált Annabelle karaktere is, ami egy külön mozi sorozatot nyert, de Wan már átadta a stafétát másoknak és többnyire producerként felügyelte a munkálatokat, a végeredmények színvonala pedig egyre kiszámíthatóbbá vált, elcsépelt önismétlésbe futva bele, ahol a hangulati védjegyek hiányában, már-már horror paródiaként hatottak a félelmetesnek szánt jelenetek, mígnem az egészre Az apáca és A gyászoló asszony átka tette fel a pontot, amin személy szerint már csak jókat tudtam aludni.
De, hát futott a szekér és kisajtoltak mindent, és szembeötlő is volt, hogy már csak erről szól az egész, mert már mindennemű kreatív munkálatot nélkülöztek az epizódok, éppen ezért jelentett a horror szerelmeseinek kellemes meglepetést, amikor érkezett egy olyan üdítőbb alkotás, mint az Annabelle 2, ami újra felszínre rántotta az ekkor még annyira nem is mélyen tanyázó sorozatot, egyben új reményt villantva számukra, hogy lenne még bőségesen potenciál. Szerencsés módon az alkotók is arra voksoltak, hogy a már futószalagon érkező, egyre gyatrább színvonalú címeket érdemes lenne kicsit pihentetni, így az utóbbi években meg is csappantak a túlvilágról támadó entitások rémtörténetei, hogy az alkalmon kapva, hirtelenjében számos horror film lépjen a vetítővászonra és a műfaj kedvelői azok társaságában töltsék el az időt, mire a nagyok erőt merítenek.
A bizakodás mindig megmarad, ha az ember kedvel egy szériát, ami ráadásul a kedvenc műfajában burjánzik, két éve a Démonok között 3-ra hárult a visszatérés nagy feladata, de az kifejezetten lagymatag lett, az új esélyt a már rég óta pihenő Insidious széria ötödik felvonása - ha egybe gyúrjuk az univerzumot (én márpedig egybegyúrom), akkor azon belül a tizenharmadik film - kapta meg, ami inkább keltett kellemes nosztalgikus hangulatot, minthogy ismét magával tudná ragadni a nézőt egy újabb hátborzongató rémtörténetbe, viszont vannak nagyon jó pillanatai, amiért azt lehet mondani, hogy újra felfedezték a recept pár összetevőjét. Ami feltétlenül jó, hogy visszatértek a kezdetekhez és az egymáshoz szorosan kapcsolódó első két rész nyert egy kilenc év elteltével zajló folytatást, amikor a Lambert család elméjében kényszerrel bezárt vörös ajtón, ismételten kopogtat valaki, aki éveket várt erre a kellő alkalomra, hogy a gyásztól megrendült Dalton, a festői tehetségét a múltból felderengő lidércek ábrázolásával öntse fizikális formába, ám ezzel manifesztálódik és új meghívót kap mindaz, amivel szemben a család élet-halál küzdelmet vívott egykor.
Az Insidious szériát is sikerült addig csépelni, ameddig már teljesen új karaktereket kellett bevonniuk, hogy legalább azzal kerüljék az önismétlés érzetét, ezúttal kifejezetten kellemesen hat, hogy a rég ismert szereplőket láthatjuk viszont, de ebben a formában csak-csak belefutott abba, hogy mintha láttuk volna már ezt a sztorit több mint tíz évvel ezelőtt, csak akkor jobb formában volt, meg persze újszerű. Ezzel nem is lenne probléma, és még a történet keretrendszere is egyben lenne, de magára a részletekre nem fordítottak kellő figyelmet, a cselekményt is egy lagymatag és instabil irányba szövögették, inkább hat alibinek, hogy a félelmetes jelenetekhez szolgáljon alapul, de legalább utóbbiakban lehet része a nézőnek, ugyanis remekül eltalálták a régi epizódokra jellemző atmoszférát és sikerült pár jelenetet kiszámíthatatlanná téve a frászt hozni még rám is, ami szintén egy kellemes nosztalgikus hangulatot eredményez, hogy tíz év elteltével ismét megtapasztalhattam, milyen az, amikor megáll az emberben az ütő.
A visszatérő Whannell fantáziátlanra merültségét mutatja a film legnagyobb hibája, hogy süt róla, hogy itt minden csupán alibi, csupán körítés, pont ezekhez a félelmetes jelenetekhez, amik ha nem is a legjobban lettek megkoreografálva, de az ezúttal a főszerep mellett a rendezést is elnyerő Patrick Wilson ügyesen vette át Wan stílusjegyeit, és sokkal jobban hozott össze jeleneteket, mint sok-sok epizód, kifejezetten a rendezésre szakosodott személyei, a film legnagyobb erényét villantva meg a jump scare recept megbolygatásával, amivel kiszámíthatatlanná válik. Összességében szemlélve, ezt az új epizódot azzal a jelzővel lehetne illetni, hogy egy kifejezetten kellemes nosztalgia túra az univerzum fénykorába, sajnálatos hogy ettől többet nem tud nyújtani, mert szembeötlően megfakult és nem abban a régi sötétségében pompázik, amivel annak idején megragadta az emberi lélekben szunnyadó zsigeri félelmet és játszadozott annak húrjain, kifejezetten egy megkopott formában köszön vissza a Lambert család történetének folytatása, amire csak azért hívom fel a figyelmet, mert a kellemes szórakozás érdekében, nem szabad elvárásokat támasztani az irányába, de egy kifejezetten (végre) jó epizódot nyert a közönség. Számomra a vörös ajtó szimbolikája is dobott egyet a filmen, aminek köszönhetően a történet egy pontja mélységet is nyert, hisz mindenkinek az elméjében rejtőzik egy vörös ajtó, amit kerülni igyekszik, mert azt kinyitva, visszahúzza a múlt.
A horror kedvelőknek kifejezetten ajánlom A vörös ajtót, akik nem ismernék a szériát, azoknak pedig remek alkalom a becsatlakozásra, alkalmi horror film nézők pedig messze fognak rohanni egy-egy jelenettől, de sajnálatos, hogy érezhetően matt formában tért vissza az Insidious, aminek legnagyobb erénye inkább a nosztalgiában rejlik, de ehhez pont az kellett, hogy egy kellemes horrorrá álljon össze, különben ezt az érzetet nem tudná felébreszteni az emberben. A széria elcsépeltsége és az általános horror kínálatban, számomra kifejezetten üdítően hatott.
Műfaj: horror
Műsoridő: 107 perc
Debütálás: 2023.
Rendező: Patrick Wilson
Forgatókönyv: Leigh Whannell, Scott Teems
Főszereplők: Patrick Wilson, Ty Simpkins, Rose Byrne, Sinclair Daniel, Hiam Abbas, Andrew Astor, David Call, Lin Shaye, Peter Dager, Steve Coulter
Zerko
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése